Önkép.

A szó, amelyet annak a szerepnek az értelmezésére használok, amit játszunk a világban, kifejez egy nagyon fontos dolgot, ami önmagában már egy kérdés feltételére késztet.

Az Önkép csupán egy kép. Nem a valóságot mutatja, csak annak egy szeletét, vagy éppen a valóság egyfajta értelmezését. Szükségszerűen hiányos tehát, és a legtöbb esetben torz, amely hiányosnak és torznak mutatja be azt, aki a tükörbe néz, és ugyanilyennek mutatja be a világot is, amely körülveszi.

De ki néz a tükörbe?

Mi magunk alkotunk egy képet, amivel azonosítjuk magunkat, és létrehozunk egy világképet, amiben elhelyezzük magunkat és másokat. Ezek a képek a személyes tapasztalatainkból, a vágyainkból és ki tudja még, miből épülnek fel, de szükségszerűen hamisak, hiszen töredékes információkból állnak össze. Időről időre elővesszük, alkalmazzuk őket, olyan sokszor és olyan sikeresen, hogy idővel megszokjuk, és komolyan vesszük mind a világot, mind a szerepünket. Később a képek változtathatatlanná válnak és annyira megszokottak, annyira ismerősek lesznek, hogy elkezdjük őket azonosítani saját magunkkal.

Nem tudjuk levetkőzni a szerepünket, és eggyé válunk a képpel.

A kép részévé válunk. Beköltözünk a tükörbe, és onnan nézzük a fordított valóságot. Így aztán esélyünk sem lesz arra, hogy észrevegyük a nyilvánvalót…

Csak egy képet látunk a tükörben.

Nem az vagyok, akinek hiszem magam. Önmagamról alkotott képem csupán az emlékeimből álló, ezernyi lapú kristály felületein megcsillanó csalóka fény. Nem több és nem kevesebb. Valóságból született hazugság, mert bár személyes tapasztalat a magja, a hazug mag nem terem igaz virágot. Attól, hogy a valótlant valósnak hiszem, valótlan marad. Ugyanúgy, ahogyan a számomra igaz hazugság akkor is csak hazugság marad, ha képes vagyok meghalni érte.

Nem a testem vagyok. Nem a gondolataim vagyok. Nem az érzéseim vagyok. Nem a pénzem, a házam, a munkám, a szeretőm, a szerelmem, a szüleim fia, a nagyszüleim unokája vagyok. Nem magyar, nem európai, nem demokrata, nem diktátor, nem állampolgár. Nem hívő, nem vallásos, nem ideológus, nem bankkártya, nem szülő. Nem alattvaló és nem uralkodó. Nem isten, nem állat, nem angyal, nem démon. Ezek csak szavak és a hozzájuk társuló személyes képzetek.

Nem az vagyok, akinek hiszem magam.

Ahogyan az sem vagyok, akinek mások hisznek. Ezernyi tükörben tükröződő tükörfelület, vakító csillám vagy sötét árnyék – attól függ, honnan néznek. Nem vagyok fiú, nem vagyok unoka, nem vagyok apa. Nem vagyok jó, nem vagyok rossz. Nem vagyok zseni, nem vagyok hülye. Nem vagyok szép, és nem vagyok csúnya. Nem vagyok semmi olyan, aminek hiszel, az pedig pláne nem, akinek látni és láttatni akarsz magam és mások előtt.

Pedig majdnem elhittem, mert jól csináltad, mert bíztam benned.

Lehetne másik nevem. Véletlenek folytán nevelkedhettem volna másik családban. Akár még lehetne más az anyanyelvem is, sőt, tekinthetnék más nemzetet az enyémnek, és tekinthetnék másik országra úgy, mint most Magyarországra. Mindezt úgy, hogy itt születtem, Püspökladányban, 1980 szeptemberében.

Miért számít mindez? Azért, mert ennyire instabil, ennyire viszonylagos, ennyire semmi mindaz, ami körülvesz, amihez rögzítem magam, amire támaszkodok, amivel azonosítom magam.

Ez a rossz hír.

A jó hír pedig az, hogy mindez a semmi, mindez az ezernyi gally a szélviharban, amit öröktől adottnak és megkérdőjelezhetetlennek hiszek, valóban nem számít. Mindezek a „fontos” dolgok csak attól kezdve fontosak, hogy fontossá tettem őket – sőt, én magam is azóta vagyok csak az, akinek hiszem magam, amióta elhittem. Ha nem lett volna az eszem, a tudásom, a hitem, az akaratom, akkor egyiket sem lehetett volna megtanítani nekem.

Mert ezek csak tanult dolgok. Olyan információk, amiket elhittem, amik a valóságom alapköveit alkotják. Bármikor megkérdőjelezhető tudás, naiv, gyermeki tévhitek, vágyak és rémálmok egyvelege, nyakon öntve a személyes valóságérzékelésemmel, amit magammal azonosítottam, és végül általánosítottam, ráhúzva minden tudásomat (érzéseimet és gondolataimat) az emberekre és a világra.

De ki tanulta meg ezt ilyen ügyesen?

A válasz egyszerű. Én. Az, aki vagyok. A lény a tükör előtt. Az arc a név, a száj a szó, a szív az érzés mögött.

Nem a kép vagyok. Hanem az a valaki, aki nézi magát a tükörben.