Fél lábbal a Semmiben

2015\08\03

ECCE HOMO

Míg varjak lakomáznak húsomból

S vágyra ébredek

Értelem szülte halálom

Felett kesergek

Tétlen merengek

Vakon ténfergek

Álmatlan álmodom

Végzetem borzalom

Éltem merő fekély

Betegség lábnyoma

Elmúló életem

Örök tragédia

Dübörgő fénytorok

Remegő asszimetria

Kapkodó lábnyomok

Sötét labirintusa

Sasszemű igazság

Pengeéles karma

Vonagló álmok

Vak tenyészmén

Áldott elkárhozás

Kárhozott megváltás

Alázúduló igazság

Felfortyanó métely

Hang a mélyből kiált

Nyak a sok felnézéstől már kiállt

A sorból kiállt

Halottak oszlopa

Dől a mélybe tova

S merengőn elmereng

Óva hintő álom

Por vakít szememben

Dőre az igazság

Örök éjre vágyom

S késsel a kezemben

Gonoszra vadászom

Jót a rossztól

Egy pillanat alatt elválasztom

S levágom

Ruhámat alatta a bőröm

Bőrömet alatta a bűnöm

Embernek embere

Halottak halottja

Szívemnek összeszúrt

Borvörös cafatja

Bíborszínű halál

Folyik a testemen

Keresztszögek helye

Fénylik a lelkemen

2015\07\18

Az élet értelme

Néhány héttel ezelőtt Jósvafőre utaztunk, és tettünk egy sétát egy cseppkőbarlangban. Érdekesebbnél érdekesebb formájú és fantázianevű alakzatok mellett sétáltunk. Líraibb hangulatomban biztosan jobban megérintett volna a formák változatossága, így viszont inkább maga a séta nyűgözött le mélyen a felszín alatt.

A séta után, már a napfényen egy barátom, aki láthatóan a túra minden pillanatát élvezte, mélyet sóhajtott, és megjegyezte, hogy milyen csodálatos a természet, amiért ilyen hihetetlen alakzatokat formál. Nem állhattam meg szó nélkül a gondolatot, és valami ilyesmit válaszoltam:

-A természet nem tudja, mit csinál. A cseppköveket mi, emberek tesszük széppé.

Tudtam, miről beszélek. Azok a cseppkövek évezredek, százezredek óta növekednek, formálódnak lent a sötétben. A kutya nem foglalkozott velük, hiszen még csak nem is látható helyen voltak. Akkortól váltak érdekessé és széppé, hogy az ember megpillantotta őket, és az ember szépérzéke értékkel ruházta fel őket.

Ha kihalna az emberiség, és nem lenne helyette más tudattal bíró faj, az emberiség összes kulturális és civilizációs alkotása megszűnne szépnek és értékesnek lenni, hiszen nem lenne, aki szépnek és értékesnek tartaná őket. Az érte hullatott könnyek nélkül foszlana szét a Mona Lisa, senkit nem érdekelne a Nagy Piramis, és az idő megenné a Szent Péter bazilikát kövestől, festékestől, mindenestől.

De még időutazást sem kell tennünk ennek a tételnek a bizonyítására.

Egyeseknek szent helyeken mások szemetelnek. Évezredes szent szobrokat felrobbantanak. Régen fontosnak tulajdonított emberi értékek vesznek semmibe az idő múlásával. Ma nevetünk azokon, akiket hősöknek nevezett a régi világ, és egyes embereket egyszerre neveznek ugyanabban a korban hősnek és démonnak.

Az én létezésem léte vagy nemléte ugyanolyan érdektelen egy afrikai anyának, akinek nyolc éhező gyereke van, mint nekem az övé. De vannak olyanok, akiknek értékes vagyok, és az ő élete is ugyanolyan értékes másoknak. Az első ember, akit megöl egy katona, valószínűleg jobban megmarad az emlékezetében, mint a századik.

Ha van egy olyan plüssmackó, amiből százmilliót legyártanak egy évben, egy kisgyermek számára az az egy, ami az övé, ugyanolyan fontos lesz, mintha csak az létezne a világon. Úgy fog sírni, amikor szétszakad vagy elveszíti, mintha a világ dőlt volna össze.

A felsorolást lehetne folytatni.

Végső soron tehát a nézőponton múlik és teljesen személyes értékítélet eredménye az, hogy mit és mennyire tartok értékesnek és fontosnak?

Valószínűleg igen.

Ez a lehetőség azonban érdekes útra vezet minket az évezredek óta keresett „az élet értelmével” kapcsolatban. Mert mi van akkor, ha nincs semmi objektív értelme az emberi létezésnek? Nincs olyan, hogy AZ ÉLET értelme? Mert az egyes ember a maga világában nem AZ ÉLET értelmének létét vagy hiányát éli meg, hanem a saját létezésének értelmét vagy hiányát.

Nem az számít, hogy van-e az életnek értelme, és ha van, akkor mi az... Hanem az a fontos, hogy számomra van-e értelme az életemnek, és hogy én miben jelölöm meg ezt az értéket/értelmet.

Könnyen el lehet ugyanis veszni az objektív, külső befolyás által meghatározott értékek világában. Éppen a sokféle értékrend és ezek működőképessége mutatja meg, hogy nem az objektív létező számít, hanem a személyes nézőpont. Nem az számít, hogy az, amiben hiszek, létezik-e, hanem az, hogy én hiszek benne, tehát létezik és fontos a számomra.

Tehát nem érdemes keresni az emberi élet objektív értelmét. Ettől sokkal fontosabb az, hogy megteremtsem az értelmét személyes életemnek.

2015\07\16

Üdvözlet a Semmiből

Biztos vagyok abban, hogy nem csak engem érintett meg annak idején a Harcosok Klubja c. film mondanivalója. A puszta erőszakosságon túl ez a film ugyanis igen komoly problémákat feszegetett a maga nyers, éppen ezért őszinte módján. Úgy hiszem, hogy valahol egy generációba égett bele a „Amit birtokolsz az birtokba vesz. Nem a hitelkártyád vagy. Nem a kocsid vagy” üzenete – még akkor is, ha nem gondoltuk végig. A könyv – és a belőle készült film – a nyugati civilizáció morális, intellektuális és szociális válságára hívta fel a figyelmet – a belső tartalom nélküli, puszta látszatvilágra, az ebből eredő frusztrációra, és megoldást is kínált rá a maga érdekes módján: az anarchiát, az erőszakot, a külső kontrollon való teljes felülkerekedést.

Ez a zseniális alkotás azonban a problémának csak a felszínét súrolta. Nem kárhoztatom érte az írót, hiszen megvolt vele a maga célja, amit nyilván el is ért.

A következő ugyanis már csak a felvetett helyzet továbbgondolása.

A babgulyás bölcselet című könyvemben már írtam arról, hogy a nagy eszmerendszerek – és az emberek – egyik alapvető problémája szerintem abból fakad, hogy van egy embereszményük, amit igazabbnak hisznek az ember saját valóságánál, ezért mindig megpróbálják rászabni az embert az elképzelésre. Több ezer évre visszanyúló törekvésük eredménytelensége felhívja a figyelmet arra, hogy a cél, legyen bármily nemes, elérhetetlennek tűnik, és ettől kezdve minden meddő igyekezetük hiábavaló erő- és időpocsékolás.

De nem csupán az eszméknek van emberképük. Minden embernek van embereszménye, emberképe. Sőt, ezen túl, nem csupán képünk van, hanem ítéletet is alkotunk hozzá. Mércét, mértéket, amihez mérjük az embert, és amiben vagy „könnyűnek találtatott”, vagy átment a rostán.

Ezt az eszményt, ezt a képet nagyon komolyan vesszük. Annyira komolyan, hogy végső soron el is hisszük. És mivel elhittük magunkról, ennek megfelelően éljük az életünket.

Ezek a képek azonban nem mi vagyunk.

Nagyon könnyen azonosulunk különféle dolgokkal. A legegyszerűbb módja ennek a testünkkel való azonosulásunk. Nagyon szívesen és könnyen azonosulunk azonban gondolatokkal és érzelmekkel is. Annyiszor gondolunk valamire, annyiszor érezzük vagy tesszük ugyanazt, hogy a végén már teljesen elhisszük azt, amit gondolunk, érzünk, hiszünk. Sőt, nem csak hiszünk benne, hanem azt is elhisszük, hogy csak így tudunk gondolkodni, érezni és cselekedni... Végül pedig csak így lehet gondolkodni, érezni és tenni. Aki nem így tesz, az nyilvánvalóan hülye.

Ebből alakul ki aztán a magamról és a világról alkotott belső képem.

Ez azonban hatalmas tévedésen alapul.

Az ember fejében milliónyi gondolat kering. Aki megfigyelte már a gondolatai árját, az észrevehette, hogy a gondolkozás pillanatnyi, cikázó ciklonra hasonlít. Ugyanilyen az érzelmek vihara is: minden pillanatban bennünk van valamennyi érzelem, és végtelen számú érzelmi változáson megyünk át akár egy perc alatt is. Az ember érzés- és gondolatvilága a legkevésbé sem stabil, sőt, ellenkezőleg, a folyamatos mozgás állapotában van.

Ugyanígy a testünk sem adott. Folyamatosan változik. Sejtek halnak el és születnek újjá, a szerveink dolgoznak, a szervezetünk küzd az életben maradásért, és közben folyamatosan öregszik, hal el, vagyis változik... Mint bármi más.

Nos, ebben a számolhatatlan lehetőséggel bíró rendszerben kiválasztunk néhány gondolatot, érzelmet és cselekedetet, és ezt ismételjük napokon, éveken, évtizedeken keresztül. Egészen egyszerűen azért, mert azt hisszük, hogy ez vagyunk. De ez csak azért van, mert azt hisszük, hogy ez vagyunk.

Egészen addig én is a gondolataimban, az érzelmeimben és a testemben hittem, amíg el nem tudtam távolodni a saját gondolataimtól, érzelmeimtől és a testemtől, és rá nem ébredtem arra, hogy több vagyok tőlük.

Nem a gondolataim vagyok. Nem az érzelmeim vagyok. Nem a tetteim vagyok. Nem a testem vagyok. Alkotóelemei ugyan a létezésemnek és az életemnek, de nem az urai. Ahogyan a téglákból áll a ház, de nem a tégla a ház.

Van ott még valaki, aki nézi a gondolatokat, az érzelmeket, a cselekvést.

Van valaki a függöny mögött, aki a Semmiből köszön nekünk.

2015\06\17

De jó dolgod van! - Gondolatok egy téveszmémről

A minap egy ötven felé járó ismerősöm ismét megdöbbentett a viselkedésével. Nagyjából annyi értelme volt a történetnek, mintha egy óvodásokból álló csapatban nem kapott volna mindenki csokit, és ő egyike lett volna azoknak, akik kimaradtak a csokiosztásból.

Többször előfordult már, hogy nem azt hallotta, amit mondtam, kifordította a szavaimat, és nem azt látta, ami volt, hanem azt, amit látni akart. Ez is elég lenne élménynek. Ezek mellett azonban megsértődik, hisztizik, és hiába magyaráz neki az ember, teljesen bezárkózik – elzárkózik a megértés elől. Ilyenkor néhány napig duzzog, majd megbékél.

Erre mondják azt, hogy „felnőtt”.

Nem csodálkozhatok, mert én is szoktam hisztizni. Nem mindig veszem észre, de be tudom vágni a durcit. Nem mintha vezetne bármire, de csinálom. Ugyanúgy, ahogyan megszámlálhatatlan embertársam, akik körülvesznek. Hisztizünk, duzzogunk, felháborodunk, ha valami nem úgy megy, ahogy elterveztük, vagy éppen nem kapjuk meg azt, amire vágyunk.

Régebben úgy gondoltam, hogy az ilyen ember, mint ez az ismerősöm is, sajnálatra érdemes. Ki tudja, milyen gyerekkora volt, ami miatt így maradt? Ki tudja milyen fájdalom van benne, honnan erednek a régi reflexek, amiket nem vesz észre, mert annyira mélyen el van temetve benne... Vagy egyszerűen csak annyira buta, hogy nincs értelme lelepleznie a saját viselkedését. Sajnáltam.

A múltkori eset azonban rádöbbentett arra, hogy a hisztiző és panaszkodó embernek rettenetesen jó dolga van. Ha van lehetősége és energiája azért hisztizni, mert nem kapott csokit, akkor az azt jelenti, hogy minden más dolog rendben van vele. Van munkája, családja, van hol aludnia, van mit ennie-innia, szeretik, éli az életét, és nincs egyéb megoldanivalója. Legalábbis nem tud róla.

Szerencsés ember. Ő még nem járta végig a poklot. Nem utazott a semmiben kilátások nélkül. Nem voltak démonai, nem voltak félelmei, nem kellett szembenéznie a saját árnyékával. Nem tudja, mennyi mindene NEM lehetne, és ebben a tudatában éli az életét. Úgy éli meg a hiányt, hogy körül van véve rengeteg dologgal.

Csak irigykedni tudok rá. Ha valódi problémája lenne, azon törne a fejét, hogy oldja meg, nem pedig azon, hogy problémát gyártson magának. Az, aki csokit enne nem éhes. Az, aki borra vágyik nem szomjas. Aki félrelöki a pokrócot, mert nem kapott pihe-puha párnát, az nem fáradt még el. Ugyanis van az a pont, ahol egy falat levegő, egy korty víz, egy nyugodt perc is örömet szerez.

Ekkor értettem meg, hogy az, aki nem tud értékelni egy falat zsíros kenyeret, egy korty vizet, egy heverőt, a tetőt a feje fölött, egy mosolyt, egy kedves szót vagy egy ölelést, annak nagyon jó dolga van. Nem kell minden pillanatban küzdenie, nem kellett végigmennie a depresszió, a lelki dagonya, a pokoljárás minden fázisán, így nem is tudja – ugyan honnan tudhatná? -, mennyi mindent veszíthet.

És én még sajnáltam őt!

Ekkor határoztam el, hogy nem fogok panaszkodni, amíg finom a kenyér, amíg van víz, amit ihatok, van olyan ember, akivel beszélgethetek, van álmom, amit álmodhatok. Ekkor láttam meg annak az értékét, hogy voltam a pokolban, jártam táncot kézen fogva az ördöggel, bepillanthattam a Semmibe és egyszer sok dolgot elveszítettem, amit fontosnak hittem. Akkor tanultam meg azt, hogy nagyon sok dolgot már csak akkor veszünk észre, amikor elveszítettük, és bizony rengeteg olyan dolog van az életünkben, ami teljesen felesleges.

Lehet, hogy ez az én szegénységi bizonyítványom, de úgy akarok élni, hogy értékelek minden korty levegőt és minden falatot, amit megehetek.

És nem fogom sajnálni azt, aki panaszkodik és duzzog, mert csak jó dolgában teszi.

Nem a túlélésért kell harcolnia. Csak szórakozik.

2015\06\06

Én és a képem - Ki vagyok?

Önkép.

A szó, amelyet annak a szerepnek az értelmezésére használok, amit játszunk a világban, kifejez egy nagyon fontos dolgot, ami önmagában már egy kérdés feltételére késztet.

Az Önkép csupán egy kép. Nem a valóságot mutatja, csak annak egy szeletét, vagy éppen a valóság egyfajta értelmezését. Szükségszerűen hiányos tehát, és a legtöbb esetben torz, amely hiányosnak és torznak mutatja be azt, aki a tükörbe néz, és ugyanilyennek mutatja be a világot is, amely körülveszi.

De ki néz a tükörbe?

Mi magunk alkotunk egy képet, amivel azonosítjuk magunkat, és létrehozunk egy világképet, amiben elhelyezzük magunkat és másokat. Ezek a képek a személyes tapasztalatainkból, a vágyainkból és ki tudja még, miből épülnek fel, de szükségszerűen hamisak, hiszen töredékes információkból állnak össze. Időről időre elővesszük, alkalmazzuk őket, olyan sokszor és olyan sikeresen, hogy idővel megszokjuk, és komolyan vesszük mind a világot, mind a szerepünket. Később a képek változtathatatlanná válnak és annyira megszokottak, annyira ismerősek lesznek, hogy elkezdjük őket azonosítani saját magunkkal.

Nem tudjuk levetkőzni a szerepünket, és eggyé válunk a képpel.

A kép részévé válunk. Beköltözünk a tükörbe, és onnan nézzük a fordított valóságot. Így aztán esélyünk sem lesz arra, hogy észrevegyük a nyilvánvalót…

Csak egy képet látunk a tükörben.

Nem az vagyok, akinek hiszem magam. Önmagamról alkotott képem csupán az emlékeimből álló, ezernyi lapú kristály felületein megcsillanó csalóka fény. Nem több és nem kevesebb. Valóságból született hazugság, mert bár személyes tapasztalat a magja, a hazug mag nem terem igaz virágot. Attól, hogy a valótlant valósnak hiszem, valótlan marad. Ugyanúgy, ahogyan a számomra igaz hazugság akkor is csak hazugság marad, ha képes vagyok meghalni érte.

Nem a testem vagyok. Nem a gondolataim vagyok. Nem az érzéseim vagyok. Nem a pénzem, a házam, a munkám, a szeretőm, a szerelmem, a szüleim fia, a nagyszüleim unokája vagyok. Nem magyar, nem európai, nem demokrata, nem diktátor, nem állampolgár. Nem hívő, nem vallásos, nem ideológus, nem bankkártya, nem szülő. Nem alattvaló és nem uralkodó. Nem isten, nem állat, nem angyal, nem démon. Ezek csak szavak és a hozzájuk társuló személyes képzetek.

Nem az vagyok, akinek hiszem magam.

Ahogyan az sem vagyok, akinek mások hisznek. Ezernyi tükörben tükröződő tükörfelület, vakító csillám vagy sötét árnyék – attól függ, honnan néznek. Nem vagyok fiú, nem vagyok unoka, nem vagyok apa. Nem vagyok jó, nem vagyok rossz. Nem vagyok zseni, nem vagyok hülye. Nem vagyok szép, és nem vagyok csúnya. Nem vagyok semmi olyan, aminek hiszel, az pedig pláne nem, akinek látni és láttatni akarsz magam és mások előtt.

Pedig majdnem elhittem, mert jól csináltad, mert bíztam benned.

Lehetne másik nevem. Véletlenek folytán nevelkedhettem volna másik családban. Akár még lehetne más az anyanyelvem is, sőt, tekinthetnék más nemzetet az enyémnek, és tekinthetnék másik országra úgy, mint most Magyarországra. Mindezt úgy, hogy itt születtem, Püspökladányban, 1980 szeptemberében.

Miért számít mindez? Azért, mert ennyire instabil, ennyire viszonylagos, ennyire semmi mindaz, ami körülvesz, amihez rögzítem magam, amire támaszkodok, amivel azonosítom magam.

Ez a rossz hír.

A jó hír pedig az, hogy mindez a semmi, mindez az ezernyi gally a szélviharban, amit öröktől adottnak és megkérdőjelezhetetlennek hiszek, valóban nem számít. Mindezek a „fontos” dolgok csak attól kezdve fontosak, hogy fontossá tettem őket – sőt, én magam is azóta vagyok csak az, akinek hiszem magam, amióta elhittem. Ha nem lett volna az eszem, a tudásom, a hitem, az akaratom, akkor egyiket sem lehetett volna megtanítani nekem.

Mert ezek csak tanult dolgok. Olyan információk, amiket elhittem, amik a valóságom alapköveit alkotják. Bármikor megkérdőjelezhető tudás, naiv, gyermeki tévhitek, vágyak és rémálmok egyvelege, nyakon öntve a személyes valóságérzékelésemmel, amit magammal azonosítottam, és végül általánosítottam, ráhúzva minden tudásomat (érzéseimet és gondolataimat) az emberekre és a világra.

De ki tanulta meg ezt ilyen ügyesen?

A válasz egyszerű. Én. Az, aki vagyok. A lény a tükör előtt. Az arc a név, a száj a szó, a szív az érzés mögött.

Nem a kép vagyok. Hanem az a valaki, aki nézi magát a tükörben.

2015\05\29

Negatív vs. pozitív - Negatív vagyok-e?

Többször megkaptam már az írásaim kapcsán közelebbi és távolabbi ismerősöktől, rokonoktól, hogy „negatív” vagyok. „Pozitívan” kellene látnom a dolgokat, „pozitív” dolgokat írni, „pozitívan” hozzáállni.

Komolyan sokat gondolkoztam arról, hogy vajon negatív vagyok-e?

Az élet nem fekete és fehér. Legkevésbé nem fekete vagy fehér. Nem vagyok negatív csak azért, mert nem vagyok pozitív. Ez olyan, mintha azért, mert nem hiszek Istenben, automatikusan ördögimádó lennék. Az élet, ahogyan az ember, nem mágnes, hogy két pólusa legyen. Az élet sokszínű, végtelen forgatag, amiben ugyan lehet mozogni a végletek között, de nem csak a végletek léteznek.

Van, amikor jobban érzem magam, máskor rosszabbul. Ez tény. Van, amikor nagyon jól, máskor nagyon rosszul. Kevésbé jól, kevésbé rosszul... A sort lehet folytatni. Nyilván nem fogok röhögni a szeretteim temetésén, ahogyan nem látom szépnek a jövőt, amikor éppen nyakig ülök a trutyiban.

De minden elmúlik egyszer.

Tapasztalataim szerint érdemes megélni az ún. „negatív” dolgokat, érzéseket. Egyrészt azért, mert attól, hogy tagadom őket, még vannak. Másrészt azért, mert ha megélem őket, ha engedem, hogy átmenjenek rajtam, akkor hamarabb szabadulok tőlük. Ellenben minél jobban tagadom őket, annál erősebben kell elfojtanom, és végül akár bele is betegedhetek. Harmadrészt azért érdemes szembenézni azzal, amit tagadunk, mert nagyon érdekes tapasztalatokkal leszünk gazdagabbak. Bizony, időnként bele kell gázolni a pokolba ahhoz, hogy beljebb kerüljünk a mennybe.

Egyébként pedig csak annak a létezését tagadom, amitől félek.

Nem azért történnek velem „rossz” dolgok, mert negatív vagyok, hanem azért, mert az élet nem rózsaszínű szirup. Nem azért halt meg a nagymamám, mert ettől féltem és erre gondoltam, hanem azért, mert öreg volt és beteg. Nem azért éheznek az afrikai gyerekek, mert negatívak, hanem azért, mert nincs mit enniük. Sok dolog nem azért nem jött be az életemben, mert negatív voltam, hanem azért, mert nem jött be. Mások, amikről nem is mertem álmodni, valóra váltak.

Egyébként pedig a szomorú vagy fájdalmas események és tények integrálása az ember személyiségébe nem teszik az embert negatívvá – igaz, rugóra járó vigyortapasszá sem. A fájdalom és a veszteség tagadása éppen olyan féloldalassá teszi az embert, mint az öröm és a szépség megítélése. Számomra a halál, a pusztulás, a pusztítás, a csalódás látványa annyira hozzátartozik az élethez, hogy úgy érezném: becsuktam az egyik szemem, ha nem néznék oda és nem venném észre. Hazudnék. Magamnak.

Ugyanúgy élvezem a napsütést, a tavaszi virágzást, egy jó ételt, egy pohár bort, a jól végzett munka örömét, mint bárki más. Nagyon mélyről jöttem, és a hitem nélkül nem tartanék ott, ahol most vagyok. De sok lépést éppen úgy tettem, hogy megengedtem magamnak a fájdalmat, a félelmet, a gyengeséget. Nem, nem lettem örök vigyorgó hazug maszk. Lettem őszintébb ember. Magam előtt.

Örömmel, haraggal, fájdalommal, gyógyulással, öleléssel, taszítással, kételyekkel, hittel, csalódottsággal, reménnyel, elhasalva és felállva, fáradtan és erősen, sírva bánatban és örömben... Teljesen.

Nem vagyok pozitív. Túl sok fájdalom van az életben ahhoz, hogy pozitív legyek.

Nem vagyok negatív. Túl sok szépség van az életben ahhoz, hogy negatív legyek.

Ember vagyok.

Ha sok „negatívról” írok azért van, mert néha fájni kell. Jókedvemben ritkán írok, fájdalmamban inkább. Másrészt szerintem több romboló, mint építő hatás éri az embert nap mint nap, így nyilván jobban szembetűnnek ezek az esetek.

Harmadrészt: leginkább azoknak írok, akik fájnak. Velem sem lehet megetetni a rózsaszín szirupot. Émelyítően édes.

Mégis beszélni akarok. Azokhoz, akik onnan jöttek, mint én. Arról akarok beszélni, hogy van öröm a fájdalmon túl.

De ehhez le kell menni a pokolba, hiszen azokhoz szólunk, akik ott vannak, nem? A mennyből nem kiabálhatok le nekik. Ugyan ki hinne nekem?

Aki pedig tud az tudja, hogy menny vagy pokol egyre megy.

Soha nem a pólus számít. Hanem a mágnes.

2015\05\23

Csodálatos vagy

Csodálatosak vagytok.

Egyediek vagytok, gyönyörűek vagytok, fantasztikusak vagytok.

Megismételhetetlenek és pótolhatatlanok vagytok.

A lét egyedi csodája vagytok.

Képesek vagytok megmenteni magatokat.

Nem csak képesek vagytok boldogok lenni, hanem jogotok is van hozzá. Jogotok van arra, hogy szeressenek és tiszteljenek. Jogotok van a boldogsághoz. Megengedhetitek magatoknak, hogy boldogok legyetek.

Bárki, aki szóval vagy tettel ennek az ellenkezőjét hirdeti, téved, vagy szándékosan hazudik.

2015\05\21

A halál, az élet tanítómestere

Az élet legnagyobb félelme a halál. Így azt lehet mondani, hogy a legnagyobb félelem egy olyan dologtól való, ami azóta elkerülhetetlen, hogy megszülettünk. Az élet célja a halál. Az élet a halálba tart, és ez alól nincs kibúvó. Meg kell halnunk. Érdekes, hogy miközben vallások jöttek létre azzal a céllal, hogy feloldják az emberi szellemben a halál tudatosításával bekövetkező traumát, és mindenféle lehetséges halál utáni eljövendő életet ígérnek, rendre megfeledkeztek az életről. Úgy látom, hogy miközben az örök életről, az örök fiatalságról és az örök boldogságról beszélnek, valójában a halált teszik a figyelem központjába.

Az a zsigeri félelem, ami az életet űzi, érthető, hiszen élni akar. Emberként viszont talán a végérvényes veszteség és a könyörtelen bukás miatt félünk az elmeneteltől. A halál felett nincs hatalmunk: nem tudjuk megvesztegetni, lekenyerezni, megfenyegetni, elpusztítani. Hiába teszünk jót és szépet, vagyunk becsületesek és erkölcsösek, vagy éppen ügyeskedünk, szedünk gyógyszert, élünk egészséges életet, egyre megy. A halál nem válogat. A halálban végül mind egyenlőek leszünk, ugyanúgy, ahogyan megszületünk. Ráadásul tehetünk bármit, nem viszünk el semmit. Ezen kívül elpusztul az, amiben hittünk, mi magunk, az igazságunk, a világképünk, az elménk – minden, amivel azonosítjuk magunkat. Ismeretlen tájékra megyünk, legyen ez a végső megsemmisülés, a túlvilág vagy egy újabb élet, a lényeg: az, akit élünk, nem lesz többé.

És éppen ez a lényeg.

Korlátolt kis világunkban félistent játszva igazából csak pozőr ripacsok vagyunk egy színpadon, egy olyan darabban, ami egyszer véget ér, és aminek a végén le kell vennünk a maszkot. Ha akarjuk, ha nem. Éppen ez a tény ad lehetőséget arra, hogy egy fordulattal megértsük és megéljük az élet egyik ellentmondását, mégpedig azt, hogy a halál élni tanít.

A halál az élet tanítómestere lehet. Az a tudat, hogy egyszer vége lesz, segíthet abban, hogy valóban éljünk. A kikerülhetetlen vég tudata támogathat minket abban, hogy olyan életet éljünk, amilyet megérdemlünk, és amilyet akarunk. Mert nincs másik lehetőség! Ha van túlvilág, ha nincs, ha újjászületünk, ha nem, egy biztos: ezt az életet csak most és csak itt élhetjük. Csak erről van tudomásunk, csak ez megy a mi bőrünkre, csak ezt éljük át nap mint nap ki tudja, meddig.

A halál taníthat. Ha már nem tiszteljük az életet (mert nem tiszteljük úgy a másokét, mint a sajátunkat), akkor tiszteljük a halált! Csak az tiszteli az életet, aki tiszteli a halált is. Hányszor előfordul velünk, hogy egészen addig nem vesszük észre, mink volt, amíg el nem veszítettük! Hányszor élhetjük meg ezt a felelőtlenséget valódi következmények nélkül? Mennyi értéket kell még elveszítenünk ahhoz, hogy végre észrevegyük azt, ami igazán fontos? Hány értelmetlen háborút kell még megvívnunk, hány szerettünket kell még elveszítenünk, akivel haragban váltunk el, hány sebet kell még adnunk és kapnunk ahhoz, hogy felismerjük: csak ez az egy életünk az, ami igazán számít?

Meddig rakosgatjuk még egyre feljebb a lécet, meddig srófoljuk az elvárásainkat, mire rájövünk arra, hogy le kell venni azt a lécet, és lejjebb kell adni ahhoz, hogy észrevegyük önmagunkat, a saját létezésünket, azt, hogy olyan lehetőség birtokában vagyunk, aminél nagyobb kincs nincs is talán?

Talán meg kell halnom ahhoz, hogy észrevegyem: érték voltam?

Talán meg kell halnom ahhoz, hogy észrevegyem: éltem?

2015\05\15

Kötődés, kötelék, bilincs, azonosulás – Az Önkép gyengeségei

Valamennyien kötődünk mindenféle eszközhöz. Sőt, mi több azonosítjuk magunkat a kötelékekkel.

A legegyszerűbb példa erre a testünk. Sokan azt hiszik, hogy ők maguk a testük: azt csinosítják, szépítgetik, ápolják. Ezzel nincs is semmi baj, a testet ápolni kell. A probléma akkor lép fel, amikor ezzel a külsővel azonosítják magukat – és amikor ez a külső megváltozik, akkor megváltozik az önmagukról alkotott képük is. Ők a testi szépség megszállottjai.

Mások az igazságukkal azonosítják magukat. Ők a mártírok, a szentek, a háborúk hősei, az idealisták. Azok, akik az eszme bukásakor végeznek a testükkel is, befejezve földi pályafutásukat, avagy – mint pl. a mártírok – egyfajta igazságba vetett hitük érdekében képesek eldobni az életüket.

De sorolhatnám még, hogy mivel azonosíthatjuk magunkat. Lehetnek ezek között tárgyak (autó, ház), elvont fogalmak (gazdagság, hatalom), emberek (a szeretett nő, a szülő, a gyerek), vagy akár egy gondolat (én vagyok a legszebb), egy érzés (gyűlölet, harag, imádat)… A sort a végtelenségig lehetne folytatni egészen olyan bagatell dolgokig, mint a kitűnő bizonyítvány.

Azt azonban ne higgyük, hogy egy ember csak egy dologhoz kötődik. Valamennyien a kötődések hosszú sorát hozzuk létre az életünk során. Némelyik kötelék gyengébb, mások annál erősebbek, szinte széttéphetetlenek. Ez így is van rendjén, hiszen az ember eme kötelékek nélkül valóban semmi lenne, elveszne a világban, és örök magányba taszítaná magát.

A kötődések azonban idővel kötelekké, sőt, láncokká, bilincsekké is válhatnak. Minél fontosabb valami az életemben, annál jobban kötöm magamhoz, vagyis annál jobban kötődöm hozzá – és itt a magyar nyelv máris megmutatta a dolog hátulütőjét. Ugyanis a végén már én kötődök valamihez, és nem azt kötöm magamhoz.

Kialakult a bilincs, ami engem is fogva tart. Rabszolgává tettem magam.

Így jön létre az azonosulás, amikor már nem vagyok képes arra, hogy különbséget tegyek önmagam és a gondolataim, az érzéseim, vagy a magamhoz kötött dolgok között. Így mindazok a dolgok, amiket magamhoz láncolok, azt a képzetet hozzák létre, aki vagyok, és azt a világot, amelyben élek.

A magamhoz, a létezésemhez társított gondolataim, érzéseim, tehát minden, amit fontosnak tartok önmagam meghatározásában, alkotják az én vagyok fogalmát. Ez létrehozza azt a képet, amilyennek látom magam, és azt a világképet, amiben az én vagyok éli az életét. Így jön létre az Önkép, azokon a gondolatokon, érzéseken és eszközökön keresztül, amelyek alapján meghatározom magam.

Érthető, hogy ennek a rendszernek a következménye a nélkülük nem vagyok gondolat.

„Nem tudok nélküled élni!” Hányszor használt szlogen népszerű szappanoperákban vagy romantikus drámákban. Azon túl, hogy csupán érzelmi zsarolást fejez ki, és semmi köze a szeretethez, jelen esetben nagyon jól bemutatja az Önkép és a ragaszkodás egészen sarkos példáját. Kifejezi az Önkép azon félelmét, hogy a magához kötött másik személy nélkül képtelen arra, hogy tovább létezzen.

De utalhatok azokra a férfiakra is, akik évszázadokon és évezredeken keresztül a becsületük elvesztése miatt önkezükkel vetettek véget az életüknek. Lovagok, úriemberek és szamurájok végezték ki magukat a beléjük ivódott társadalmi kényszer parancsára, amely az Önképük részévé válva nem csupán a viselkedésüket határozta meg, hanem életről és halálról is döntött.

És lehetne sorolni az emberi sorstragédiák során tönkrement életek sorát: öngyilkosságot, őrületet, gyilkosságokat, kezdve az egyéni szenvedésekkel, és végezve az egész kultúrákat felemésztő katasztrófákkal. Amikor mindaz, amit fontosnak tartottam, ami az életemet, a világképemet alkotta, semmivé foszlik, az élet egy pillanat alatt értéktelenné válik.

Az ilyen esetek miatt az Önképünk és a világképünk igen jó védelmi berendezésekkel van ellátva. Ezernyi veszéllyel szemben is megvédi magát, ha kell, és nem kímél sem ellenséget, sem barátot, ha az önvédelemről van szó. Éppen ezért történik meg a rendszer összeomlása, amikor végül bekövetkezik a katasztrófa. Az Önkép még a nyilvánvaló igazságot is képes félredobni, ha a léte kerül veszélybe… És amikor bizonyos körülmények folytán mégis vereséget szenved, az mindig látványos bukás.

Amikor már képtelen fenntartani azt a képet, amit évek hosszú és gondos munkája révén felépített, vagy amikor mindent elveszített, ami fontos volt a számára, nincs miért léteznie tovább. A rendszer felismeri a hibát, feladja a küzdelmet, és végül a rendszerhiba miatt saját magába dől.

És itt jön a nagy kérdés.

Végül vajon maga alá temeti-e az embert?

2015\05\14

Az Önkép háborúja

A becsapódás, az összeomlás, amit egész életünkben igyekszünk elkerülni, és aminek érdekében különféle eszközök kész hadi arzenálját hozzuk létre és alkalmazzuk, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik. Az életünk végén úgyis megszűnik az a világ, amiben hittünk, és megszűnünk létezni mi magunk is abban a formában, amelyikben addig léteztünk.

Végül mindenféleképpen eltörik az a bizonyos váza.

Vannak azonban olyan helyzetek az életben, amikor olyan döntéseket kell hoznunk a továbbhaladásunkért, amik megkérdőjelezik az addigi igazságainkat, amikor át kell lépni a saját határainkat, és olyan tetteket kell végrehajtanunk, amiket mi magunk is elítélünk. Nem beszélve arról, amikor a saját félelmeinkkel kell szembenéznünk! Annál nagyobb kihívás ugyanis nincs a világon. Ezekben az esetekben valamilyen szempontból a halállal nézünk farkasszemet.

Ugyanis nem tudjuk, mi lesz utána? Bizonytalan helyzetbe kerülünk.

Ezek azok az élethelyzetek, amikor ki kell lépni a biztonsági zónánkból, el kell hagyni az ismerős terepet, és új vizekre kell eveznünk. Azért nyomatékosítom a „kell” szót, mert ezeket a lépéseket valóban meg kell tennünk. Az ember a saját jókedvéből igen ritkán változtat a jól bevett szokásokon. Általában külső események kényszerítenek minket arra, hogy feladjuk a jól kiépített védelmi állásokat, és pozíciót váltsunk.

Ami után egyből arra törekszünk, hogy minél hamarabb újra berendezkedjünk a régi, jól bevált világunkba.

De miért használok én ilyen furcsa, a helyzethez talán kevéssé illő kifejezéseket? Stratégia, biztonsági zóna, védelmi állások, pozíció… Mintha ugyan nem az emberről és a megváltástól, hanem valamiféle háborúról írnék!

Nem tévedés. Valóban háborúról írok.

Az Önképünk és a világképünk köré kész védelmi állás van felépítve szögesdróttal, aknamezővel, lövésztornyokkal, valamint támadásra kész, páncélozott járművekkel. A fantasy és a középkor kedvelői ezt a képet nyugodtan lecserélhetik várakra, íjászokra és lovagokra, a sci-fi rajongói pedig űrflottákra, holdbázisokra és sugárfegyverekre. A forma sokféle lehet, de a sokféleség mögött jól észrevehetően kirajzolódik a séma.

Az Önkép célja az, hogy a saját magáról és a világról alkotott képét a világ minél nagyobb részére kiterjessze. Mivel azonban mindenkinek van Ön- és világképe, és mindannyian ki akarjuk terjeszteni a saját világunkat, óhatatlan, hogy egymásba ütköznek a terveink. És ilyenkor bizony egymással hadakozunk a saját igazunkért, és megpróbáljuk a másikra kényszeríteni az akaratunkat.

Ezt teszi egy hisztis három éves, ezt teszi egy veszekedő házaspár mindkét tagja, és ezt teszik egy ideológia harcosai. Az életkor, a helyszín és a forma változhat, de a lényeg, a cél ugyanaz: létrehozni azt a világot, amit megálmodtam. Legyen ez egy olyan világ, amiben én uralom a szüleimet egy fagyi kedvéért, vagy egy olyan világ, amelyben nincsenek palesztinok, kommunisták, zsidók, keresztények, stb.

Az Ön- és világkép bevett gondolatokra és érzelmekre épül, amik meghatározzák a cselekvésemet. Az Önkép és a világkép annyira a részem, hogy a legtöbbször észre sem veszem, az én világom csak egy a sok közül, és az, amit igazságnak vélek, csak egy nézőpont…

Helyesbítem az előbbi mondatot.

Annyira része vagyok az Ön- és a világképemnek, hogy a legtöbbször észre sem veszem, az én világom csak egy a sok közül, és az, amit igazságnak vélek, csak egy nézőpont.

Igen, így a helyes. Én vagyok része a képnek, és nem fordítva.

De ha ez a kép, aminek én a része vagyok, megszűnik, akkor vele együtt megszűnök létezni én magam is!

Itt ugrik a majom a vízbe. Ezért vívjuk a háborút.