Fél lábbal a Semmiben

2015\05\11

A zuhanás, a mélypont és a szenvedés állhatatossága

Nagyon sokan és sokszor érezzük úgy, hogy nem bírjuk tovább. Úgy érezzük, hogy már nem lehet lejjebb csúszni, nincs nagyobb teher, amit elbírnánk. Sóhajtozunk, panaszkodunk, és vagy csendben, összeszorított foggal küzdünk tovább napról napra, vagy hangosan, sóhajtozva, lépten-nyomon a világ tudtára adva szenvedünk.

Ez nem a mélypont.

Az, aki panaszkodik, még nincs elég mélyen. Az, aki ugyanúgy küzd tovább, még nem érkezett meg. Sőt, az is lehet, hogy soha nem fog megérkezni, soha nem éri el a mélypontot. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem meri megtenni.

Ezt mondjuk meg is értem.

Egy egész életet el lehet tölteni a zuhanással. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül lehet sóhajtozni, szenvedni, mártírként élni, sajnálni és sajnáltatni magunkat, vagy akár másokat hibáztatni a nyomorúságunkért, és lehet acsarkodni a világra. Ez egy idő után rutinná válik: kényelmes, megszokott viselkedéssé, amivel vagy érzelmeket akarunk kiváltani másokból, vagy uralkodni akarunk felettük. (Bár a kettő, ha szigorúan vesszük, ugyanazt jelenti.)

A hosszú távon panaszkodók igazából szeretnek panaszkodni. A magukban morgó, meg nem értett hősök szeretnek magukban morogni, és számkivetett hősök lenni. Ha nem szeretnék, nem csinálnák. Sőt, ragaszkodnak hozzá, két kézzel kapaszkodnak bele, mert az nyújt nekik biztonságot. Lehet, hogy ők is vágynak a boldogságra, másfajta életre, de igazából ezeket az álmaikat csak egyfajta menekülésre használják fel. Amint komoly lehetőségük lenne arra, hogy változtassanak, nem tennék meg.

Tudom. Ezt csináltam éveken keresztül. Azt hittem, hogy változtatni akarok, meg is volt a lehetőségem arra, hogy változtassak, de nem tettem meg.

Bármennyire furán is hangzik, fontossá válhat az ember életében a szenvedés. Fontossá válhat a kín, a küzdelem, a céltalanság, a hiábavalóság. Mind egy-egy sejtje az ember személyiségének, önképének, személyes igazságának, amihez úgy ragaszkodik, mint fuldokló a szalmaszálához. Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg így lehet, amíg rá nem ébredtem arra, milyen erősen kapaszkodok én is a saját boldogtalanságom forrásaihoz: mindazokhoz az érzésekhez, gondolatokhoz és megszokott tettekhez, amik a személyes pokoljárásomhoz segítenek hozzá.

Életstílussá válhat a boldogtalanság. Ez azonban nem a mélypont.

A mélypont ugyanis döntésre késztet. A mélypont az IGEN vagy a NEM. Nincs több hezitálás, agyalás, egy helyben topogás. A mélypont a zuhanás vége. A becsapódás. Az öngyilkosság előtti utolsó gondolat. A mélyponton ugrok a vonat elé, vágom fel az ereimet, pusztítom el magam és mindazt, amit mások értékesnek neveznek... vagy éppen a nevelőimet, a szüleimet, az osztálytársaimat.

Vagy…

Ezen a ponton pattanok meg, és indulok el kifelé. Ezen a ponton döntöm el, hogy sikeres leszek, elkezdek tanulni, vállalom az álmaim és magam mögött hagyom a mások véleményétől való félelmeimet.

Bármerre is billen a mérleg nyelve, legyen jó vagy rossz a vége, egy biztos: ezen a ponton törnek szét az ideáim, rázom le magamról a megszokottság láncait és váltok életet. A mélypont halálélménye, a semmi megélése segít abban, hogy megváltoztassam a dolgok fontossági sorrendjét, kezembe vegyem az események irányítását, és végre tegyek valamit.

A mélypont valóban egyfajta halál. Véget ér mindaz, amiben addig hittünk, amit fontosnak tartottunk. Ennek a végnek, az elképzeléseink objektivitásának és az igazságaink törhetetlenségébe vetett hitünk törésének a megtapasztalása mindenféleképpen döntést csikar ki belőlünk. Már csak azért is, mert mindezen dolgok törése valamilyen szempontból minket is megtör.

Ezen a ponton vagy véget vetünk az életünknek, vagy folytatjuk.

De ugyanazt az életet nem folytatjuk tovább.

Úgyhogy ne keverjük össze a szezont a fazonnal. Attól, hogy szenvedünk, még nem biztos, hogy kiérdemeltük a jogot a sajnálatra.

 

2015\05\08

Önmegváltás II. - Az élet igazságtalanságaiból eredő felismerések

Bármi is legyen, egy a lényeg: van kit okolni a nyomorúságunkért! Istent, ördögöt, rossz szellemeket, démonokat, karmát, sorsot, szerencsétlenséget, társadalmi igazságtalanságot, rossz szülői magatartást, hibás nevelőket.

És ezek között bizony nagyon sok igaznak is bizonyul.

Az élet ugyanis valóban igazságtalan. Hiszen hányan születnek gazdagnak, szerető családba, tisztes gazdasági környezetbe? Valóban lehet rájuk ujjal mutogatni. Ugyan minek az alapján megy a válogatás? Mi alapján kerülünk egyik vagy másik családba? Nem tudni.

Hányan születtek okosabbnak, erősebb génállománnyal, jobb felhozatallal? Hányan születtek békébe és boldogságba? Hányan szebbek, erősebbek, gazdagabbak tőlünk? Valóban lehet rájuk ujjal mutogatni. És ugyan mi alapján megy a válogatás? Mi alapján éljük ezt vagy azt az életet? Nem tudni.

Valóban sok az erőszak a világban. Némelyek támogató és segítő családi légkörben nőnek fel, míg mások a fizikai és érzelmi terror poklában nevelkednek. Mire felnőnek, örökre kivész belőlük az, ami fogékonnyá tenné őket a szeretetre, egyáltalán bármilyen meleg emberi érzelemre, vagy akár arra, hogy becsüljék magukat és törekedjenek a boldogságukra.

Mi alapján megy a válogatás? Nem tudni.

Nem tudjuk, miért születünk ebbe vagy abba a helyzetbe, kapunk ilyen vagy olyan szülőket, társakat, nevelést, társadalmat, háborút vagy békét, gazdagságot vagy szegénységet, szeretetet vagy közönyt. Senki nem tudja a valódi választ erre a kérdésre. Ötletek azok vannak mázsaszám! De tudás nincs.

És, bizony, joggal lehet mutogatni, hogy bezzeg a másiknak mennyivel könnyebb dolga van! És, bizony, joggal lehet sorolni a sérelmeket, mutogatni a sebhelyeket, elsírni liternyi könnyeket és átkozni az Istent vagy a sorsot, amely – egyébként valóban! – megfosztott minket egy csomó lehetőségtől, és adott keretek közé szorította a létezésünket, míg másoknak sokkal több lehetőséget adott.

Igen. Mások okozták a helyzetem. De csak én változtathatok rajta.

Lehet szeretni, vagy nem szeretni, az élet így működik.

Ez volt az első fontos szabály, amit meg kellett értenem. Az élet nem fogja helyrehozni az ellenem elkövetett igazságtalanságokat, mert nincs igazság vagy igazságtalanság. Ez nagyon rossz duma. Soha nem jön el értem a felmentő sereg, nem kapok elégtételt az égből. És a legkevésbé sem lesz jutalma a szenvedéseimnek – azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs, aki megjutalmazzon azért, mert szenvedek.

E világon biztosan. A halál utáni létezés pedig, nem is beszélve a halál utáni jutalomról – valljuk be őszintén: elég bizonytalan perspektíva.

Ebben a földi életben nélkülem nem lesz megváltás.

Itt jön a második szabály, ami az előzőből fakad.

Senki nem fogja megtenni helyettem.

Ha pedig már ezt beláttam azt is be kellett vallanom magamnak (bármennyire nem akartam szembenézni vele), hogy rajtam kívül senkit nem érdekel, hogy érzem magam és mekkora bajban vagyok. Miért is? Vagy azért, mert az a másik, akit érdekelhetne, a saját pöcegödrében lubickol, és nem ér rá még az enyémmel is foglalkozni, vagy egyszerűen azért, mert nem érdekli, hogy mi van velem.

Viszont ha valakit érdekelne is a nyomorom, és minden porcikájáig együtt érezne velem, akkor sem tudna helyettem tenni semmit. A helyzetemen csak én változtathatok. Az élet már csak ilyen.

Egyébként pedig milyen jogon várom el bárkitől is, hogy foglalkozzon velem, ha én magam nem tartom fontosnak az életem?

Úgyhogy abból kellett kiindulnom, hogy rajtam kívül senkit nem érdekel, mi lesz velem. (Már amennyiben engem érdekel, hogy mi lesz velem! Mert természetesen ez sem egyértelmű.) És még csak meg sem sértődhetek ezen a helyzeten!

Ha pedig még lenne is olyan ember a világon, akit érdekelek, ő sem fogja, mert nem tudja megváltoztatni az életem. Nem élhet helyettem senki! Nem vehet levegőt, nem emészthet, nem üríthet, nem beszélhet, nem járhat, nem írhat, ehet és dolgozhat helyettem valaki más.

Amennyiben a megváltás tényleg nem más, mint az embernek az önmagáról és a világról alkotott képének a megváltoztatása, és ezek alapján egy új életvitelhez szükséges más hozzáállás és viselkedés kialakítása, akkor van egy jó (avagy rossz) hírem mindenkinek, aki olvassa ezeket a gondolatokat.

Nem kell hozzá vallás. Nem kell hozzá isten, szentlélek, de még csak ima, meditáció, angyalok kara, szóval semmilyen módszer. A módszer csak figyelemelterelés. Pótcselekvés, mint a cigaretta.

A megváltást akarni kell. Annyira eleged kell, hogy legyen abból, amit csinálsz, hogy tudnod kell: bármit megteszel azért, hogy valami más legyen.

Akkor meghoztad a döntést, és a többi el van intézve. Semmi más nem számít.

Amikor még az Istennel is szembeszállsz a boldogulásodért, amikor nem számít, ki mit mond, gondol, amikor mindenki jobbra megy, de te akkor is balra mész, mert arra akarsz menni, mert arra látod jónak, és bár legyen igazad vagy bukj el, ne számítson a végeredmény. Azért, mert tudod, hogy bármi is lesz a végén, mindaz a tied lesz, csak az a fontos, hogy menj és csináld úgy, ahogyan te jónak látod, hiszen magaddal kell szembenézned a végén…

Akkor még semmi nem dőlt el.

De valami elkezdődött.

2015\05\08

Önmegváltás I. - A szenvedő ember

Nagyon sok ember áhítozik a megváltásra. Ezt az igényt évezredek óta különféle vallások elégítik ki, kezdve az ókori misztériumokkal, a kereszténységen, az iszlámon, a buddhizmuson át egészen a mai fundamentalista egyházakig. Éppen ezeknek a vallásoknak a léte igazolja az emberek megváltási igényét.

Sokan szeretnénk, ha varázsütésre megváltoznának a dolgok, és a kegyetlen, értelmetlen és céltalan létből boldog, hálás, adakozó, értelemmel teli és célratörő életbe kerülnénk, ami után az örök boldogság vár ránk. Sokan szeretnénk megtudni, mi a helyes út, szeretnénk helyesen cselekedni, és szeretnénk, ha az álmaink valóra válnának.

A megváltás elképzelésnek az a része, hogy a lelkünk/életünk felszabadul a bűn alól egy külső hatalom támogatásával, amely hatalomnak alá kell vetni magunkat, és akkor a pártfogásába vesz minket; amennyiben pedig a követeléseit megtartjuk, még ebben az életben, vagy egy másikban, vagy mindkettőben, de mindenféleképpen jót tesz velünk, nem más, mint bizonyíthatatlan mese édes cukormázzal.

Mégis működik! Sokszor segít az embereken az a tudat, hogy van valaki, akinek fontos az ő léte, aki vigyáz rá, aki gondoskodik róla, aki akkor is szereti, amikor már ő is gyűlöli magát, és esélyt ad egy új életre – és csak annyit kér cserébe, hogy be kell tartani a követeléseit. Igazán jó üzletnek tűnik!

Pláne azért, mert csak egy régi rutint kell újraírnunk. A vallásban az Isten-ember páros a szülő-gyerek kapcsolat felnőtt verziója.

Amennyiben a szakrális és misztikus mesét kihagyom a történetből, kiderül, hogy a megváltás nem más, mint az embernek az önmagáról és a világról alkotott képének a megváltoztatása, és ezek alapján egy új életvitelhez szükséges másfajta hozzáállás és viselkedés kialakítása. Egy olyan életben, amiben fontos az ember, amiben valóra válhatnak az álmok, egyáltalán amelyikben van lehetőség az újrakezdésre.

Ennyi a nagy mágia. Ehhez nincs szükség nagy hókuszpókuszokra.

Egyedül is véghez lehet vinni.

Egy ember képes önmagát megváltani. Már csak azért is, mert ha nem tehetné, akkor soha nem történne meg. Pontosítok: az ember csak önmagát képes megváltani, és az embert csak önmaga képes megváltani. A külső hatalom által adott feloldozás a misztikus mese velejárója, kihagyhatatlan alkotóeleme, ugyanakkor az, ami: szép, de kitalált mese. Minden ember, aki életet váltott, önmagát váltotta meg. Mindenki, aki viselkedést, érzéseket és gondolatokat váltott, önmaga erejéből tette. Nem valami érthetetlen külső, avagy belső hatalom nyomására.

Ismerek olyan embereket, akik az istenüknek/angyaluknak köszönik meg, hogy felálltak, miután elestek. Lelkük rajta.

Ismerek olyanokat is, akik a pokolból való felállást és az utána elért sikereket csak maguknak köszönik meg. Lelkük rajta.

Ezek szerint valamelyik gondolat téves. Ez az állítás azonban még nem igazolja a másik helyességét. 

Mi, akik megváltásra vágyunk, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, és az életet egy olyan színpadnak képzeljük el, ahol a tragika szerepét kell eljátszanunk. Hol az Istent, hol a karmát, hol a sorsot, hol a szülőket, hol a társadalmat okoljuk, egy biztos: a végtelen kiszolgáltatottság tudata. A hiábavaló cselekvés, tervezés és álmodás, hiszen végül úgyis mások döntenek az életünk felett.

Mi vagyunk azok, akik hiszünk abban, hogy a sült galamb végül mégis a szánkba repül, hogy majd egyszer minden jóra fordul, hogy nem kell örökké szenvednünk, és közben egyre azt a napot várjuk, amikor véget érnek a kínjaink, és végre hátradőlhetünk. Magyarul megmondva egyre csak a végét várjuk, legyen ez a lottó főnyeremény vagy akár a halál. Nem akarjuk azt az életet, amit élünk, de nem látunk másik alternatívát, így azt éljük, amire képesek vagyunk. Azt, ami bár nem tölt el minket elégedettséggel, valamiért mégis a feladatunk. Feladatként is állunk hozzá, a boldogság leghalványabb esélye nélkül.

Egy érthetetlen, érinthetetlen és kiismerhetetlen külső hatalom nyomását érezzük az életünkön, egy levakarhatatlan pecsétet, ami meghatározza szenvedésünk hosszát és módját, és amit nem áll módunkban befolyásolni. Eszünk ágában nincs fellázadni ellene, hiszen félünk tőle, és ha néha gondolatban fel is rúgjuk ezt a rendszert, a valóságba áthozni már nincs erőnk. Vagy kitartásunk. Vagy hitünk abban, hogy valóban képesek vagyunk felrúgni a rendszert.

Így aztán szenvedünk tovább. Idővel még ideológiát is gyártunk hozzá, és felmagasztaljuk a saját szenvedésünket, amit senki nem érthet meg, és az önként vállalt fájdalom megdicsőült arckifejezésével, mártírként járunk a pórnép között.

A mi életünkről van szó. Lelkünk rajta.

 

2015\05\07

A váza

Élt egyszer egy gazdag ember. Mindene megvolt, amiről ember csak álmodhatott, mégis egyetlen tárgyat szeretett és dédelgetett: egy drága, remekmívű, finom kidolgozású vázát.

Annyira szerette, hogy a szeretete végül félelembe és féltésbe csapott át. Külön szobában rejtegette, ahová csak ő léphetett be. A szobában külön szekrénybe dugta, amihez csak neki volt kulcsa. Mindenki elől elzárva, elrejtve dugdosta. Minden reggel, amikor felkelt, első útja a vázához vezetett. Remegő kézzel nyitotta ki az ajtót, és robajló szívvel fordította el a kulcsot a szekrény zárjában, mígnem az öröm és megkönnyebbülés kiáltása szakadt fel belőle, amikor meglátta élete kincsét épen, egy darabban. Mondogatta is magának sokszor, hogy nem élné túl, ha elveszne, ne adj isten, eltörne a drága kincs!

Lehetne még csűrni-csavarni a szót, színezni a történetet az unásig, úgyis sejti mindenki, mi a vége.

A váza egyszer kicsúszott az emberünk kezéből. Darabokra tört a padlón, olyan apró darabokra, hogy azt sem isten, sem ember nem tudta többé összeilleszteni.

És akkor…

A történetnek kétféle befejezése van. Az egyik változat szerint emberünk, aki egyébként ezer hasonló vázát vehetett volna még, annyi pénze volt, véget vetett az életének, amiért élete értelme, szívének egyetlen öröme, drága kincse megsemmisült.

A másik verzió szerint az ember a váza széttörésének pillanatában rádöbbent két igazságra.

Az egyik: bármilyen nevetségesen is hangzik, éveken keresztül a váza rabszolgája volt.

A másik: van élet a váza után is.

Végül mindegy, melyik utat választotta, az emberünk élete alapjaiban változott meg.

Visszagondolva az első harminckét évemre olyannak tűnik az egész, mintha a becsapódás előtt nem éltem volna igazán. Éldegéltem ugyan: megvoltak a napjaim, a gondjaim ugyanúgy, mint ma. Mégis, hiányzott belőle valami, hiányzott az életemből, belőlem valami, amit a becsapódás hozott el az életembe.

Fontossá váltam.

Többé nem a gondolataim, nem a vágyaim, nem az igazam, nem a haragom, nem az elképzeléseim, nem az akaratom volt a fontos…

Hanem ÉN.

A becsapódásomat követően kétszer zuhantam le az álmaimban úgy, hogy minden csontom ripityára tört. Szerencsém volt, hogy valójában nem a testem tört darabokra. Abban is biztos vagyok, hogy nem a lelkem, legyen bármi is a léleknek nevezett ismeretlen valami.

Mi tört vajon szét bennem? A válasz egyszerű: a vázám.

A szakadék alján nem a testem és nem a lelkem, hanem a nagy életigazságaim: a világképem és az önképem törtek darabokra. Ennek ellenére életben maradtam. Nem ugrottam az elveszett ideálok után, nem döftem kést a szívembe, nem roppantam össze, nem szállíttattam magam pszichiátriára. Pedig megtehettem volna. Bármelyik út könnyebb lett volna, mint az, amin ma járok.

Egyetlen oka van annak, hogy ma itt vagyok: az, hogy én törtem szét a vázát.

Én zúztam darabokra azt a tükörképet, aminek köszönhetően gyáván, felelőtlenül, öngyűlöletben égve és kételyek között őrlődve éltem az életem. Azzal a vágyammal, hogy csapódjak végre talajnak, lesz, ami lesz, életem első bátor döntését hoztam meg, aminek meg is lett a következménye. Életemben először ugrottam ugyanis behunyt szemmel, vállalva a következményeket, a sikert és a kudarcot is.

Bizonytalan, döntésképtelen lényként meghoztam az első döntésemet.

Lent voltam a szakadék alján, de legalább már nyitva volt a szemem. Tudtam, hogy hol vagyok, tudtam, hogy én juttattam magam oda. Éppen ezért már nem üldözhetett lehetséges következményként. Megtörtént.

A kocka el volt vetve, és bármilyen számot kipörgethetett.

De legalább már forgott.

2015\05\06

Időnként zuhanunk... aztán becsapódunk

Több mint három évvel ezelőtt az éveken keresztül tartó erkölcsi, anyagi és szellemi züllés szakadékának mélyére kerültem. Addig csak folyamatos mélyrepülés, kétségbeesett zuhanás, visszhangtalan sikoly és kimondatlan káromkodás volt az életem. Maga a megtestesült értelmetlenség, a kínzó hiábavalóság, ami kölyökkorom óta kísértett, s amit vittem magammal, mint levakarhatatlan részeget a szombat éjszakában.

Magától nem kopott le, elzavarni nem volt erőm.

Sok tényező játszott szerepet abban, hogy elérkeztem életem mélypontjához, mégis egy dolgon múlott, úgy hiszem. Máig fel tudom idézni azt az ébredést, azt a kínzó sóhajt, azt a kényszeredett vágyat, ami egyetlen kimondatlan gondolatban öltött formát és ordított bennem:

„Elegem van a zuhanásból! Csapódjak már be! Legyen már vége!”

És vége lett. Becsapódtam.

Ezen a reggelen már annyira fájt az ugyanaz, hogy valahogyan mindenféleképpen véget akartam vetni neki. Elegem lett a zuhanásból és abból a félelmemből, hogy mi lesz velem, ha padlót fogok. Már én kívántam azt, hogy csapódjak be.

Ekkor becsapódtam. Véget ért a zuhanás.

Két nap alatt kétszer álmodtam azt, hogy lezuhantam valahonnan, minden csontom összetört… és túléltem.

Ilyen a megérkezés. Mindenképpen összetörsz.

Aztán vagy meghalsz, vagy nem.

De miért is zuhantam?

Soha nem volt egy stabil dolog sem az életemben. Nem volt senki és semmi, akiben vagy amiben maradéktalanul bíztam, akibe/amibe kapaszkodhattam volna. Nem volt pénzem. Nem volt dicső önképem. Ekkoriban már szellemi magasságaim sem voltak, mint hajdanán. Nem voltak isteneim, nem voltak eszményképeim, nem volt nőm, akit imádhattam, mesterem, akit istenítettem volna. Eltelt életem fiatalabb (sokak szerint jobbik) fele, és harmincegy évesen ott tartottam, hogy nem volt semmim és nem volt senkim.

Talán ideje lett volna feladni. Hiszen mit akarok már harmincegy évesen? Ha idáig nem sikerült, miért hiszem azt, hogy ezután sikerülni fog?

A feladással csak egy baj volt. Jobban féltem a becsapódástól, mint a zuhanástól. Számomra maga volt a halál, a végső megsemmisülés.

Nos, a félelmem végül nem igazolódott be. A becsapódással nem haltam meg, csak lett egy biztos pont az életemben. Az alja. Onnan már nem zuhantam tovább.

Úgy voltam vele, hogy ha már megtörtént az elképzelhető legrosszabb, akkor akár tovább is mehetek.

A mélypont soha nem garancia arra, hogy fel fogsz állni. Csak esély arra, hogy felemelkedhetsz, ha bele tudsz kapaszkodni a padlóba, a semmibe. A padló alá ugyanis már nem lehet zuhanni.

Van olyan ember, aki itt vet véget az életének.

Hiszen már oly mindegy!

És van olyan, aki itt kezdi el a sajátját.

Hiszen már oly mindegy!

Csak a döntés nem mindegy.

2015\05\04

Üdvözlet!

Szeretettel köszöntelek, Kedves Látogató!

Ezen a blogon csak gondolatokat olvashatsz. A gondolataimat az emberről.

Számomra a világ legérdekesebb létezője az ember. Emberként saját emberi létezésem miértje és hogyanja az a kérdés, ami több mint tíz éve borzolja a kedélyemet. Sokáig a „miért” érdekelt, manapság inkább a „hogyan”. Hogyan vagyok ember? Ki vagy mi vagyok emberként? A válasz látszólag egyértelmű, maga a kérdés bagatell, gondolhatnánk valamennyien.

Nem feltétlenül. Ugyanis az ember valósága és saját magáról alkotott képe időnként a legkevésbé sem fedi egymást. Ugyanúgy, ahogyan a világról alkotott képünk sem a valódi világról, hanem a bennünk élő világ tükrözéséről szól.

Az ember és az emberről alkotott kép közötti különbségről szólnak a bejegyzéseim. Arról, hogy az ember mennyivel több és kevesebb attól, amit hisz magáról. Arról, hogy nem azok vagyunk, akiknek hisszük magunkat, egyáltalán hogyan hisszük magunkat valakinek, és miért pont annak hisszük magunkat, akinek hisszük.

Arról írok még, hogy ez a hitünk hogyan befolyásolja az életünket: az érzelmeinket, a tetteinket és a gondolatainkat. (Ebben a sorrendben.)

De olvashatunk majd életről, halálról, istenről, hitről, akaratról, vallásokról, gyerekekről, felnőttekről is. Mindenről, mi szem-szájnak ingere.

És hogy miért pont fél lábbal és miért a Semmiben? Az majd kiderül...

Jó szórakozást!

 

süti beállítások módosítása