Nagyon sok ember áhítozik a megváltásra. Ezt az igényt évezredek óta különféle vallások elégítik ki, kezdve az ókori misztériumokkal, a kereszténységen, az iszlámon, a buddhizmuson át egészen a mai fundamentalista egyházakig. Éppen ezeknek a vallásoknak a léte igazolja az emberek megváltási igényét.

Sokan szeretnénk, ha varázsütésre megváltoznának a dolgok, és a kegyetlen, értelmetlen és céltalan létből boldog, hálás, adakozó, értelemmel teli és célratörő életbe kerülnénk, ami után az örök boldogság vár ránk. Sokan szeretnénk megtudni, mi a helyes út, szeretnénk helyesen cselekedni, és szeretnénk, ha az álmaink valóra válnának.

A megváltás elképzelésnek az a része, hogy a lelkünk/életünk felszabadul a bűn alól egy külső hatalom támogatásával, amely hatalomnak alá kell vetni magunkat, és akkor a pártfogásába vesz minket; amennyiben pedig a követeléseit megtartjuk, még ebben az életben, vagy egy másikban, vagy mindkettőben, de mindenféleképpen jót tesz velünk, nem más, mint bizonyíthatatlan mese édes cukormázzal.

Mégis működik! Sokszor segít az embereken az a tudat, hogy van valaki, akinek fontos az ő léte, aki vigyáz rá, aki gondoskodik róla, aki akkor is szereti, amikor már ő is gyűlöli magát, és esélyt ad egy új életre – és csak annyit kér cserébe, hogy be kell tartani a követeléseit. Igazán jó üzletnek tűnik!

Pláne azért, mert csak egy régi rutint kell újraírnunk. A vallásban az Isten-ember páros a szülő-gyerek kapcsolat felnőtt verziója.

Amennyiben a szakrális és misztikus mesét kihagyom a történetből, kiderül, hogy a megváltás nem más, mint az embernek az önmagáról és a világról alkotott képének a megváltoztatása, és ezek alapján egy új életvitelhez szükséges másfajta hozzáállás és viselkedés kialakítása. Egy olyan életben, amiben fontos az ember, amiben valóra válhatnak az álmok, egyáltalán amelyikben van lehetőség az újrakezdésre.

Ennyi a nagy mágia. Ehhez nincs szükség nagy hókuszpókuszokra.

Egyedül is véghez lehet vinni.

Egy ember képes önmagát megváltani. Már csak azért is, mert ha nem tehetné, akkor soha nem történne meg. Pontosítok: az ember csak önmagát képes megváltani, és az embert csak önmaga képes megváltani. A külső hatalom által adott feloldozás a misztikus mese velejárója, kihagyhatatlan alkotóeleme, ugyanakkor az, ami: szép, de kitalált mese. Minden ember, aki életet váltott, önmagát váltotta meg. Mindenki, aki viselkedést, érzéseket és gondolatokat váltott, önmaga erejéből tette. Nem valami érthetetlen külső, avagy belső hatalom nyomására.

Ismerek olyan embereket, akik az istenüknek/angyaluknak köszönik meg, hogy felálltak, miután elestek. Lelkük rajta.

Ismerek olyanokat is, akik a pokolból való felállást és az utána elért sikereket csak maguknak köszönik meg. Lelkük rajta.

Ezek szerint valamelyik gondolat téves. Ez az állítás azonban még nem igazolja a másik helyességét. 

Mi, akik megváltásra vágyunk, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, és az életet egy olyan színpadnak képzeljük el, ahol a tragika szerepét kell eljátszanunk. Hol az Istent, hol a karmát, hol a sorsot, hol a szülőket, hol a társadalmat okoljuk, egy biztos: a végtelen kiszolgáltatottság tudata. A hiábavaló cselekvés, tervezés és álmodás, hiszen végül úgyis mások döntenek az életünk felett.

Mi vagyunk azok, akik hiszünk abban, hogy a sült galamb végül mégis a szánkba repül, hogy majd egyszer minden jóra fordul, hogy nem kell örökké szenvednünk, és közben egyre azt a napot várjuk, amikor véget érnek a kínjaink, és végre hátradőlhetünk. Magyarul megmondva egyre csak a végét várjuk, legyen ez a lottó főnyeremény vagy akár a halál. Nem akarjuk azt az életet, amit élünk, de nem látunk másik alternatívát, így azt éljük, amire képesek vagyunk. Azt, ami bár nem tölt el minket elégedettséggel, valamiért mégis a feladatunk. Feladatként is állunk hozzá, a boldogság leghalványabb esélye nélkül.

Egy érthetetlen, érinthetetlen és kiismerhetetlen külső hatalom nyomását érezzük az életünkön, egy levakarhatatlan pecsétet, ami meghatározza szenvedésünk hosszát és módját, és amit nem áll módunkban befolyásolni. Eszünk ágában nincs fellázadni ellene, hiszen félünk tőle, és ha néha gondolatban fel is rúgjuk ezt a rendszert, a valóságba áthozni már nincs erőnk. Vagy kitartásunk. Vagy hitünk abban, hogy valóban képesek vagyunk felrúgni a rendszert.

Így aztán szenvedünk tovább. Idővel még ideológiát is gyártunk hozzá, és felmagasztaljuk a saját szenvedésünket, amit senki nem érthet meg, és az önként vállalt fájdalom megdicsőült arckifejezésével, mártírként járunk a pórnép között.

A mi életünkről van szó. Lelkünk rajta.