Többször megkaptam már az írásaim kapcsán közelebbi és távolabbi ismerősöktől, rokonoktól, hogy „negatív” vagyok. „Pozitívan” kellene látnom a dolgokat, „pozitív” dolgokat írni, „pozitívan” hozzáállni.

Komolyan sokat gondolkoztam arról, hogy vajon negatív vagyok-e?

Az élet nem fekete és fehér. Legkevésbé nem fekete vagy fehér. Nem vagyok negatív csak azért, mert nem vagyok pozitív. Ez olyan, mintha azért, mert nem hiszek Istenben, automatikusan ördögimádó lennék. Az élet, ahogyan az ember, nem mágnes, hogy két pólusa legyen. Az élet sokszínű, végtelen forgatag, amiben ugyan lehet mozogni a végletek között, de nem csak a végletek léteznek.

Van, amikor jobban érzem magam, máskor rosszabbul. Ez tény. Van, amikor nagyon jól, máskor nagyon rosszul. Kevésbé jól, kevésbé rosszul... A sort lehet folytatni. Nyilván nem fogok röhögni a szeretteim temetésén, ahogyan nem látom szépnek a jövőt, amikor éppen nyakig ülök a trutyiban.

De minden elmúlik egyszer.

Tapasztalataim szerint érdemes megélni az ún. „negatív” dolgokat, érzéseket. Egyrészt azért, mert attól, hogy tagadom őket, még vannak. Másrészt azért, mert ha megélem őket, ha engedem, hogy átmenjenek rajtam, akkor hamarabb szabadulok tőlük. Ellenben minél jobban tagadom őket, annál erősebben kell elfojtanom, és végül akár bele is betegedhetek. Harmadrészt azért érdemes szembenézni azzal, amit tagadunk, mert nagyon érdekes tapasztalatokkal leszünk gazdagabbak. Bizony, időnként bele kell gázolni a pokolba ahhoz, hogy beljebb kerüljünk a mennybe.

Egyébként pedig csak annak a létezését tagadom, amitől félek.

Nem azért történnek velem „rossz” dolgok, mert negatív vagyok, hanem azért, mert az élet nem rózsaszínű szirup. Nem azért halt meg a nagymamám, mert ettől féltem és erre gondoltam, hanem azért, mert öreg volt és beteg. Nem azért éheznek az afrikai gyerekek, mert negatívak, hanem azért, mert nincs mit enniük. Sok dolog nem azért nem jött be az életemben, mert negatív voltam, hanem azért, mert nem jött be. Mások, amikről nem is mertem álmodni, valóra váltak.

Egyébként pedig a szomorú vagy fájdalmas események és tények integrálása az ember személyiségébe nem teszik az embert negatívvá – igaz, rugóra járó vigyortapasszá sem. A fájdalom és a veszteség tagadása éppen olyan féloldalassá teszi az embert, mint az öröm és a szépség megítélése. Számomra a halál, a pusztulás, a pusztítás, a csalódás látványa annyira hozzátartozik az élethez, hogy úgy érezném: becsuktam az egyik szemem, ha nem néznék oda és nem venném észre. Hazudnék. Magamnak.

Ugyanúgy élvezem a napsütést, a tavaszi virágzást, egy jó ételt, egy pohár bort, a jól végzett munka örömét, mint bárki más. Nagyon mélyről jöttem, és a hitem nélkül nem tartanék ott, ahol most vagyok. De sok lépést éppen úgy tettem, hogy megengedtem magamnak a fájdalmat, a félelmet, a gyengeséget. Nem, nem lettem örök vigyorgó hazug maszk. Lettem őszintébb ember. Magam előtt.

Örömmel, haraggal, fájdalommal, gyógyulással, öleléssel, taszítással, kételyekkel, hittel, csalódottsággal, reménnyel, elhasalva és felállva, fáradtan és erősen, sírva bánatban és örömben... Teljesen.

Nem vagyok pozitív. Túl sok fájdalom van az életben ahhoz, hogy pozitív legyek.

Nem vagyok negatív. Túl sok szépség van az életben ahhoz, hogy negatív legyek.

Ember vagyok.

Ha sok „negatívról” írok azért van, mert néha fájni kell. Jókedvemben ritkán írok, fájdalmamban inkább. Másrészt szerintem több romboló, mint építő hatás éri az embert nap mint nap, így nyilván jobban szembetűnnek ezek az esetek.

Harmadrészt: leginkább azoknak írok, akik fájnak. Velem sem lehet megetetni a rózsaszín szirupot. Émelyítően édes.

Mégis beszélni akarok. Azokhoz, akik onnan jöttek, mint én. Arról akarok beszélni, hogy van öröm a fájdalmon túl.

De ehhez le kell menni a pokolba, hiszen azokhoz szólunk, akik ott vannak, nem? A mennyből nem kiabálhatok le nekik. Ugyan ki hinne nekem?

Aki pedig tud az tudja, hogy menny vagy pokol egyre megy.

Soha nem a pólus számít. Hanem a mágnes.