De jó dolgod van! - Gondolatok egy téveszmémről

A minap egy ötven felé járó ismerősöm ismét megdöbbentett a viselkedésével. Nagyjából annyi értelme volt a történetnek, mintha egy óvodásokból álló csapatban nem kapott volna mindenki csokit, és ő egyike lett volna azoknak, akik kimaradtak a csokiosztásból.

Többször előfordult már, hogy nem azt hallotta, amit mondtam, kifordította a szavaimat, és nem azt látta, ami volt, hanem azt, amit látni akart. Ez is elég lenne élménynek. Ezek mellett azonban megsértődik, hisztizik, és hiába magyaráz neki az ember, teljesen bezárkózik – elzárkózik a megértés elől. Ilyenkor néhány napig duzzog, majd megbékél.

Erre mondják azt, hogy „felnőtt”.

Nem csodálkozhatok, mert én is szoktam hisztizni. Nem mindig veszem észre, de be tudom vágni a durcit. Nem mintha vezetne bármire, de csinálom. Ugyanúgy, ahogyan megszámlálhatatlan embertársam, akik körülvesznek. Hisztizünk, duzzogunk, felháborodunk, ha valami nem úgy megy, ahogy elterveztük, vagy éppen nem kapjuk meg azt, amire vágyunk.

Régebben úgy gondoltam, hogy az ilyen ember, mint ez az ismerősöm is, sajnálatra érdemes. Ki tudja, milyen gyerekkora volt, ami miatt így maradt? Ki tudja milyen fájdalom van benne, honnan erednek a régi reflexek, amiket nem vesz észre, mert annyira mélyen el van temetve benne... Vagy egyszerűen csak annyira buta, hogy nincs értelme lelepleznie a saját viselkedését. Sajnáltam.

A múltkori eset azonban rádöbbentett arra, hogy a hisztiző és panaszkodó embernek rettenetesen jó dolga van. Ha van lehetősége és energiája azért hisztizni, mert nem kapott csokit, akkor az azt jelenti, hogy minden más dolog rendben van vele. Van munkája, családja, van hol aludnia, van mit ennie-innia, szeretik, éli az életét, és nincs egyéb megoldanivalója. Legalábbis nem tud róla.

Szerencsés ember. Ő még nem járta végig a poklot. Nem utazott a semmiben kilátások nélkül. Nem voltak démonai, nem voltak félelmei, nem kellett szembenéznie a saját árnyékával. Nem tudja, mennyi mindene NEM lehetne, és ebben a tudatában éli az életét. Úgy éli meg a hiányt, hogy körül van véve rengeteg dologgal.

Csak irigykedni tudok rá. Ha valódi problémája lenne, azon törne a fejét, hogy oldja meg, nem pedig azon, hogy problémát gyártson magának. Az, aki csokit enne nem éhes. Az, aki borra vágyik nem szomjas. Aki félrelöki a pokrócot, mert nem kapott pihe-puha párnát, az nem fáradt még el. Ugyanis van az a pont, ahol egy falat levegő, egy korty víz, egy nyugodt perc is örömet szerez.

Ekkor értettem meg, hogy az, aki nem tud értékelni egy falat zsíros kenyeret, egy korty vizet, egy heverőt, a tetőt a feje fölött, egy mosolyt, egy kedves szót vagy egy ölelést, annak nagyon jó dolga van. Nem kell minden pillanatban küzdenie, nem kellett végigmennie a depresszió, a lelki dagonya, a pokoljárás minden fázisán, így nem is tudja – ugyan honnan tudhatná? -, mennyi mindent veszíthet.

És én még sajnáltam őt!

Ekkor határoztam el, hogy nem fogok panaszkodni, amíg finom a kenyér, amíg van víz, amit ihatok, van olyan ember, akivel beszélgethetek, van álmom, amit álmodhatok. Ekkor láttam meg annak az értékét, hogy voltam a pokolban, jártam táncot kézen fogva az ördöggel, bepillanthattam a Semmibe és egyszer sok dolgot elveszítettem, amit fontosnak hittem. Akkor tanultam meg azt, hogy nagyon sok dolgot már csak akkor veszünk észre, amikor elveszítettük, és bizony rengeteg olyan dolog van az életünkben, ami teljesen felesleges.

Lehet, hogy ez az én szegénységi bizonyítványom, de úgy akarok élni, hogy értékelek minden korty levegőt és minden falatot, amit megehetek.

És nem fogom sajnálni azt, aki panaszkodik és duzzog, mert csak jó dolgában teszi.

Nem a túlélésért kell harcolnia. Csak szórakozik.