Néhány héttel ezelőtt Jósvafőre utaztunk, és tettünk egy sétát egy cseppkőbarlangban. Érdekesebbnél érdekesebb formájú és fantázianevű alakzatok mellett sétáltunk. Líraibb hangulatomban biztosan jobban megérintett volna a formák változatossága, így viszont inkább maga a séta nyűgözött le mélyen a felszín alatt.

A séta után, már a napfényen egy barátom, aki láthatóan a túra minden pillanatát élvezte, mélyet sóhajtott, és megjegyezte, hogy milyen csodálatos a természet, amiért ilyen hihetetlen alakzatokat formál. Nem állhattam meg szó nélkül a gondolatot, és valami ilyesmit válaszoltam:

-A természet nem tudja, mit csinál. A cseppköveket mi, emberek tesszük széppé.

Tudtam, miről beszélek. Azok a cseppkövek évezredek, százezredek óta növekednek, formálódnak lent a sötétben. A kutya nem foglalkozott velük, hiszen még csak nem is látható helyen voltak. Akkortól váltak érdekessé és széppé, hogy az ember megpillantotta őket, és az ember szépérzéke értékkel ruházta fel őket.

Ha kihalna az emberiség, és nem lenne helyette más tudattal bíró faj, az emberiség összes kulturális és civilizációs alkotása megszűnne szépnek és értékesnek lenni, hiszen nem lenne, aki szépnek és értékesnek tartaná őket. Az érte hullatott könnyek nélkül foszlana szét a Mona Lisa, senkit nem érdekelne a Nagy Piramis, és az idő megenné a Szent Péter bazilikát kövestől, festékestől, mindenestől.

De még időutazást sem kell tennünk ennek a tételnek a bizonyítására.

Egyeseknek szent helyeken mások szemetelnek. Évezredes szent szobrokat felrobbantanak. Régen fontosnak tulajdonított emberi értékek vesznek semmibe az idő múlásával. Ma nevetünk azokon, akiket hősöknek nevezett a régi világ, és egyes embereket egyszerre neveznek ugyanabban a korban hősnek és démonnak.

Az én létezésem léte vagy nemléte ugyanolyan érdektelen egy afrikai anyának, akinek nyolc éhező gyereke van, mint nekem az övé. De vannak olyanok, akiknek értékes vagyok, és az ő élete is ugyanolyan értékes másoknak. Az első ember, akit megöl egy katona, valószínűleg jobban megmarad az emlékezetében, mint a századik.

Ha van egy olyan plüssmackó, amiből százmilliót legyártanak egy évben, egy kisgyermek számára az az egy, ami az övé, ugyanolyan fontos lesz, mintha csak az létezne a világon. Úgy fog sírni, amikor szétszakad vagy elveszíti, mintha a világ dőlt volna össze.

A felsorolást lehetne folytatni.

Végső soron tehát a nézőponton múlik és teljesen személyes értékítélet eredménye az, hogy mit és mennyire tartok értékesnek és fontosnak?

Valószínűleg igen.

Ez a lehetőség azonban érdekes útra vezet minket az évezredek óta keresett „az élet értelmével” kapcsolatban. Mert mi van akkor, ha nincs semmi objektív értelme az emberi létezésnek? Nincs olyan, hogy AZ ÉLET értelme? Mert az egyes ember a maga világában nem AZ ÉLET értelmének létét vagy hiányát éli meg, hanem a saját létezésének értelmét vagy hiányát.

Nem az számít, hogy van-e az életnek értelme, és ha van, akkor mi az... Hanem az a fontos, hogy számomra van-e értelme az életemnek, és hogy én miben jelölöm meg ezt az értéket/értelmet.

Könnyen el lehet ugyanis veszni az objektív, külső befolyás által meghatározott értékek világában. Éppen a sokféle értékrend és ezek működőképessége mutatja meg, hogy nem az objektív létező számít, hanem a személyes nézőpont. Nem az számít, hogy az, amiben hiszek, létezik-e, hanem az, hogy én hiszek benne, tehát létezik és fontos a számomra.

Tehát nem érdemes keresni az emberi élet objektív értelmét. Ettől sokkal fontosabb az, hogy megteremtsem az értelmét személyes életemnek.