Nagyon sokan és sokszor érezzük úgy, hogy nem bírjuk tovább. Úgy érezzük, hogy már nem lehet lejjebb csúszni, nincs nagyobb teher, amit elbírnánk. Sóhajtozunk, panaszkodunk, és vagy csendben, összeszorított foggal küzdünk tovább napról napra, vagy hangosan, sóhajtozva, lépten-nyomon a világ tudtára adva szenvedünk.

Ez nem a mélypont.

Az, aki panaszkodik, még nincs elég mélyen. Az, aki ugyanúgy küzd tovább, még nem érkezett meg. Sőt, az is lehet, hogy soha nem fog megérkezni, soha nem éri el a mélypontot. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem meri megtenni.

Ezt mondjuk meg is értem.

Egy egész életet el lehet tölteni a zuhanással. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül lehet sóhajtozni, szenvedni, mártírként élni, sajnálni és sajnáltatni magunkat, vagy akár másokat hibáztatni a nyomorúságunkért, és lehet acsarkodni a világra. Ez egy idő után rutinná válik: kényelmes, megszokott viselkedéssé, amivel vagy érzelmeket akarunk kiváltani másokból, vagy uralkodni akarunk felettük. (Bár a kettő, ha szigorúan vesszük, ugyanazt jelenti.)

A hosszú távon panaszkodók igazából szeretnek panaszkodni. A magukban morgó, meg nem értett hősök szeretnek magukban morogni, és számkivetett hősök lenni. Ha nem szeretnék, nem csinálnák. Sőt, ragaszkodnak hozzá, két kézzel kapaszkodnak bele, mert az nyújt nekik biztonságot. Lehet, hogy ők is vágynak a boldogságra, másfajta életre, de igazából ezeket az álmaikat csak egyfajta menekülésre használják fel. Amint komoly lehetőségük lenne arra, hogy változtassanak, nem tennék meg.

Tudom. Ezt csináltam éveken keresztül. Azt hittem, hogy változtatni akarok, meg is volt a lehetőségem arra, hogy változtassak, de nem tettem meg.

Bármennyire furán is hangzik, fontossá válhat az ember életében a szenvedés. Fontossá válhat a kín, a küzdelem, a céltalanság, a hiábavalóság. Mind egy-egy sejtje az ember személyiségének, önképének, személyes igazságának, amihez úgy ragaszkodik, mint fuldokló a szalmaszálához. Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg így lehet, amíg rá nem ébredtem arra, milyen erősen kapaszkodok én is a saját boldogtalanságom forrásaihoz: mindazokhoz az érzésekhez, gondolatokhoz és megszokott tettekhez, amik a személyes pokoljárásomhoz segítenek hozzá.

Életstílussá válhat a boldogtalanság. Ez azonban nem a mélypont.

A mélypont ugyanis döntésre késztet. A mélypont az IGEN vagy a NEM. Nincs több hezitálás, agyalás, egy helyben topogás. A mélypont a zuhanás vége. A becsapódás. Az öngyilkosság előtti utolsó gondolat. A mélyponton ugrok a vonat elé, vágom fel az ereimet, pusztítom el magam és mindazt, amit mások értékesnek neveznek... vagy éppen a nevelőimet, a szüleimet, az osztálytársaimat.

Vagy…

Ezen a ponton pattanok meg, és indulok el kifelé. Ezen a ponton döntöm el, hogy sikeres leszek, elkezdek tanulni, vállalom az álmaim és magam mögött hagyom a mások véleményétől való félelmeimet.

Bármerre is billen a mérleg nyelve, legyen jó vagy rossz a vége, egy biztos: ezen a ponton törnek szét az ideáim, rázom le magamról a megszokottság láncait és váltok életet. A mélypont halálélménye, a semmi megélése segít abban, hogy megváltoztassam a dolgok fontossági sorrendjét, kezembe vegyem az események irányítását, és végre tegyek valamit.

A mélypont valóban egyfajta halál. Véget ér mindaz, amiben addig hittünk, amit fontosnak tartottunk. Ennek a végnek, az elképzeléseink objektivitásának és az igazságaink törhetetlenségébe vetett hitünk törésének a megtapasztalása mindenféleképpen döntést csikar ki belőlünk. Már csak azért is, mert mindezen dolgok törése valamilyen szempontból minket is megtör.

Ezen a ponton vagy véget vetünk az életünknek, vagy folytatjuk.

De ugyanazt az életet nem folytatjuk tovább.

Úgyhogy ne keverjük össze a szezont a fazonnal. Attól, hogy szenvedünk, még nem biztos, hogy kiérdemeltük a jogot a sajnálatra.