Valamennyien kötődünk mindenféle eszközhöz. Sőt, mi több azonosítjuk magunkat a kötelékekkel.

A legegyszerűbb példa erre a testünk. Sokan azt hiszik, hogy ők maguk a testük: azt csinosítják, szépítgetik, ápolják. Ezzel nincs is semmi baj, a testet ápolni kell. A probléma akkor lép fel, amikor ezzel a külsővel azonosítják magukat – és amikor ez a külső megváltozik, akkor megváltozik az önmagukról alkotott képük is. Ők a testi szépség megszállottjai.

Mások az igazságukkal azonosítják magukat. Ők a mártírok, a szentek, a háborúk hősei, az idealisták. Azok, akik az eszme bukásakor végeznek a testükkel is, befejezve földi pályafutásukat, avagy – mint pl. a mártírok – egyfajta igazságba vetett hitük érdekében képesek eldobni az életüket.

De sorolhatnám még, hogy mivel azonosíthatjuk magunkat. Lehetnek ezek között tárgyak (autó, ház), elvont fogalmak (gazdagság, hatalom), emberek (a szeretett nő, a szülő, a gyerek), vagy akár egy gondolat (én vagyok a legszebb), egy érzés (gyűlölet, harag, imádat)… A sort a végtelenségig lehetne folytatni egészen olyan bagatell dolgokig, mint a kitűnő bizonyítvány.

Azt azonban ne higgyük, hogy egy ember csak egy dologhoz kötődik. Valamennyien a kötődések hosszú sorát hozzuk létre az életünk során. Némelyik kötelék gyengébb, mások annál erősebbek, szinte széttéphetetlenek. Ez így is van rendjén, hiszen az ember eme kötelékek nélkül valóban semmi lenne, elveszne a világban, és örök magányba taszítaná magát.

A kötődések azonban idővel kötelekké, sőt, láncokká, bilincsekké is válhatnak. Minél fontosabb valami az életemben, annál jobban kötöm magamhoz, vagyis annál jobban kötődöm hozzá – és itt a magyar nyelv máris megmutatta a dolog hátulütőjét. Ugyanis a végén már én kötődök valamihez, és nem azt kötöm magamhoz.

Kialakult a bilincs, ami engem is fogva tart. Rabszolgává tettem magam.

Így jön létre az azonosulás, amikor már nem vagyok képes arra, hogy különbséget tegyek önmagam és a gondolataim, az érzéseim, vagy a magamhoz kötött dolgok között. Így mindazok a dolgok, amiket magamhoz láncolok, azt a képzetet hozzák létre, aki vagyok, és azt a világot, amelyben élek.

A magamhoz, a létezésemhez társított gondolataim, érzéseim, tehát minden, amit fontosnak tartok önmagam meghatározásában, alkotják az én vagyok fogalmát. Ez létrehozza azt a képet, amilyennek látom magam, és azt a világképet, amiben az én vagyok éli az életét. Így jön létre az Önkép, azokon a gondolatokon, érzéseken és eszközökön keresztül, amelyek alapján meghatározom magam.

Érthető, hogy ennek a rendszernek a következménye a nélkülük nem vagyok gondolat.

„Nem tudok nélküled élni!” Hányszor használt szlogen népszerű szappanoperákban vagy romantikus drámákban. Azon túl, hogy csupán érzelmi zsarolást fejez ki, és semmi köze a szeretethez, jelen esetben nagyon jól bemutatja az Önkép és a ragaszkodás egészen sarkos példáját. Kifejezi az Önkép azon félelmét, hogy a magához kötött másik személy nélkül képtelen arra, hogy tovább létezzen.

De utalhatok azokra a férfiakra is, akik évszázadokon és évezredeken keresztül a becsületük elvesztése miatt önkezükkel vetettek véget az életüknek. Lovagok, úriemberek és szamurájok végezték ki magukat a beléjük ivódott társadalmi kényszer parancsára, amely az Önképük részévé válva nem csupán a viselkedésüket határozta meg, hanem életről és halálról is döntött.

És lehetne sorolni az emberi sorstragédiák során tönkrement életek sorát: öngyilkosságot, őrületet, gyilkosságokat, kezdve az egyéni szenvedésekkel, és végezve az egész kultúrákat felemésztő katasztrófákkal. Amikor mindaz, amit fontosnak tartottam, ami az életemet, a világképemet alkotta, semmivé foszlik, az élet egy pillanat alatt értéktelenné válik.

Az ilyen esetek miatt az Önképünk és a világképünk igen jó védelmi berendezésekkel van ellátva. Ezernyi veszéllyel szemben is megvédi magát, ha kell, és nem kímél sem ellenséget, sem barátot, ha az önvédelemről van szó. Éppen ezért történik meg a rendszer összeomlása, amikor végül bekövetkezik a katasztrófa. Az Önkép még a nyilvánvaló igazságot is képes félredobni, ha a léte kerül veszélybe… És amikor bizonyos körülmények folytán mégis vereséget szenved, az mindig látványos bukás.

Amikor már képtelen fenntartani azt a képet, amit évek hosszú és gondos munkája révén felépített, vagy amikor mindent elveszített, ami fontos volt a számára, nincs miért léteznie tovább. A rendszer felismeri a hibát, feladja a küzdelmet, és végül a rendszerhiba miatt saját magába dől.

És itt jön a nagy kérdés.

Végül vajon maga alá temeti-e az embert?