A becsapódás, az összeomlás, amit egész életünkben igyekszünk elkerülni, és aminek érdekében különféle eszközök kész hadi arzenálját hozzuk létre és alkalmazzuk, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik. Az életünk végén úgyis megszűnik az a világ, amiben hittünk, és megszűnünk létezni mi magunk is abban a formában, amelyikben addig léteztünk.

Végül mindenféleképpen eltörik az a bizonyos váza.

Vannak azonban olyan helyzetek az életben, amikor olyan döntéseket kell hoznunk a továbbhaladásunkért, amik megkérdőjelezik az addigi igazságainkat, amikor át kell lépni a saját határainkat, és olyan tetteket kell végrehajtanunk, amiket mi magunk is elítélünk. Nem beszélve arról, amikor a saját félelmeinkkel kell szembenéznünk! Annál nagyobb kihívás ugyanis nincs a világon. Ezekben az esetekben valamilyen szempontból a halállal nézünk farkasszemet.

Ugyanis nem tudjuk, mi lesz utána? Bizonytalan helyzetbe kerülünk.

Ezek azok az élethelyzetek, amikor ki kell lépni a biztonsági zónánkból, el kell hagyni az ismerős terepet, és új vizekre kell eveznünk. Azért nyomatékosítom a „kell” szót, mert ezeket a lépéseket valóban meg kell tennünk. Az ember a saját jókedvéből igen ritkán változtat a jól bevett szokásokon. Általában külső események kényszerítenek minket arra, hogy feladjuk a jól kiépített védelmi állásokat, és pozíciót váltsunk.

Ami után egyből arra törekszünk, hogy minél hamarabb újra berendezkedjünk a régi, jól bevált világunkba.

De miért használok én ilyen furcsa, a helyzethez talán kevéssé illő kifejezéseket? Stratégia, biztonsági zóna, védelmi állások, pozíció… Mintha ugyan nem az emberről és a megváltástól, hanem valamiféle háborúról írnék!

Nem tévedés. Valóban háborúról írok.

Az Önképünk és a világképünk köré kész védelmi állás van felépítve szögesdróttal, aknamezővel, lövésztornyokkal, valamint támadásra kész, páncélozott járművekkel. A fantasy és a középkor kedvelői ezt a képet nyugodtan lecserélhetik várakra, íjászokra és lovagokra, a sci-fi rajongói pedig űrflottákra, holdbázisokra és sugárfegyverekre. A forma sokféle lehet, de a sokféleség mögött jól észrevehetően kirajzolódik a séma.

Az Önkép célja az, hogy a saját magáról és a világról alkotott képét a világ minél nagyobb részére kiterjessze. Mivel azonban mindenkinek van Ön- és világképe, és mindannyian ki akarjuk terjeszteni a saját világunkat, óhatatlan, hogy egymásba ütköznek a terveink. És ilyenkor bizony egymással hadakozunk a saját igazunkért, és megpróbáljuk a másikra kényszeríteni az akaratunkat.

Ezt teszi egy hisztis három éves, ezt teszi egy veszekedő házaspár mindkét tagja, és ezt teszik egy ideológia harcosai. Az életkor, a helyszín és a forma változhat, de a lényeg, a cél ugyanaz: létrehozni azt a világot, amit megálmodtam. Legyen ez egy olyan világ, amiben én uralom a szüleimet egy fagyi kedvéért, vagy egy olyan világ, amelyben nincsenek palesztinok, kommunisták, zsidók, keresztények, stb.

Az Ön- és világkép bevett gondolatokra és érzelmekre épül, amik meghatározzák a cselekvésemet. Az Önkép és a világkép annyira a részem, hogy a legtöbbször észre sem veszem, az én világom csak egy a sok közül, és az, amit igazságnak vélek, csak egy nézőpont…

Helyesbítem az előbbi mondatot.

Annyira része vagyok az Ön- és a világképemnek, hogy a legtöbbször észre sem veszem, az én világom csak egy a sok közül, és az, amit igazságnak vélek, csak egy nézőpont.

Igen, így a helyes. Én vagyok része a képnek, és nem fordítva.

De ha ez a kép, aminek én a része vagyok, megszűnik, akkor vele együtt megszűnök létezni én magam is!

Itt ugrik a majom a vízbe. Ezért vívjuk a háborút.