Az élet legnagyobb félelme a halál. Így azt lehet mondani, hogy a legnagyobb félelem egy olyan dologtól való, ami azóta elkerülhetetlen, hogy megszülettünk. Az élet célja a halál. Az élet a halálba tart, és ez alól nincs kibúvó. Meg kell halnunk. Érdekes, hogy miközben vallások jöttek létre azzal a céllal, hogy feloldják az emberi szellemben a halál tudatosításával bekövetkező traumát, és mindenféle lehetséges halál utáni eljövendő életet ígérnek, rendre megfeledkeztek az életről. Úgy látom, hogy miközben az örök életről, az örök fiatalságról és az örök boldogságról beszélnek, valójában a halált teszik a figyelem központjába.

Az a zsigeri félelem, ami az életet űzi, érthető, hiszen élni akar. Emberként viszont talán a végérvényes veszteség és a könyörtelen bukás miatt félünk az elmeneteltől. A halál felett nincs hatalmunk: nem tudjuk megvesztegetni, lekenyerezni, megfenyegetni, elpusztítani. Hiába teszünk jót és szépet, vagyunk becsületesek és erkölcsösek, vagy éppen ügyeskedünk, szedünk gyógyszert, élünk egészséges életet, egyre megy. A halál nem válogat. A halálban végül mind egyenlőek leszünk, ugyanúgy, ahogyan megszületünk. Ráadásul tehetünk bármit, nem viszünk el semmit. Ezen kívül elpusztul az, amiben hittünk, mi magunk, az igazságunk, a világképünk, az elménk – minden, amivel azonosítjuk magunkat. Ismeretlen tájékra megyünk, legyen ez a végső megsemmisülés, a túlvilág vagy egy újabb élet, a lényeg: az, akit élünk, nem lesz többé.

És éppen ez a lényeg.

Korlátolt kis világunkban félistent játszva igazából csak pozőr ripacsok vagyunk egy színpadon, egy olyan darabban, ami egyszer véget ér, és aminek a végén le kell vennünk a maszkot. Ha akarjuk, ha nem. Éppen ez a tény ad lehetőséget arra, hogy egy fordulattal megértsük és megéljük az élet egyik ellentmondását, mégpedig azt, hogy a halál élni tanít.

A halál az élet tanítómestere lehet. Az a tudat, hogy egyszer vége lesz, segíthet abban, hogy valóban éljünk. A kikerülhetetlen vég tudata támogathat minket abban, hogy olyan életet éljünk, amilyet megérdemlünk, és amilyet akarunk. Mert nincs másik lehetőség! Ha van túlvilág, ha nincs, ha újjászületünk, ha nem, egy biztos: ezt az életet csak most és csak itt élhetjük. Csak erről van tudomásunk, csak ez megy a mi bőrünkre, csak ezt éljük át nap mint nap ki tudja, meddig.

A halál taníthat. Ha már nem tiszteljük az életet (mert nem tiszteljük úgy a másokét, mint a sajátunkat), akkor tiszteljük a halált! Csak az tiszteli az életet, aki tiszteli a halált is. Hányszor előfordul velünk, hogy egészen addig nem vesszük észre, mink volt, amíg el nem veszítettük! Hányszor élhetjük meg ezt a felelőtlenséget valódi következmények nélkül? Mennyi értéket kell még elveszítenünk ahhoz, hogy végre észrevegyük azt, ami igazán fontos? Hány értelmetlen háborút kell még megvívnunk, hány szerettünket kell még elveszítenünk, akivel haragban váltunk el, hány sebet kell még adnunk és kapnunk ahhoz, hogy felismerjük: csak ez az egy életünk az, ami igazán számít?

Meddig rakosgatjuk még egyre feljebb a lécet, meddig srófoljuk az elvárásainkat, mire rájövünk arra, hogy le kell venni azt a lécet, és lejjebb kell adni ahhoz, hogy észrevegyük önmagunkat, a saját létezésünket, azt, hogy olyan lehetőség birtokában vagyunk, aminél nagyobb kincs nincs is talán?

Talán meg kell halnom ahhoz, hogy észrevegyem: érték voltam?

Talán meg kell halnom ahhoz, hogy észrevegyem: éltem?