Bármi is legyen, egy a lényeg: van kit okolni a nyomorúságunkért! Istent, ördögöt, rossz szellemeket, démonokat, karmát, sorsot, szerencsétlenséget, társadalmi igazságtalanságot, rossz szülői magatartást, hibás nevelőket.

És ezek között bizony nagyon sok igaznak is bizonyul.

Az élet ugyanis valóban igazságtalan. Hiszen hányan születnek gazdagnak, szerető családba, tisztes gazdasági környezetbe? Valóban lehet rájuk ujjal mutogatni. Ugyan minek az alapján megy a válogatás? Mi alapján kerülünk egyik vagy másik családba? Nem tudni.

Hányan születtek okosabbnak, erősebb génállománnyal, jobb felhozatallal? Hányan születtek békébe és boldogságba? Hányan szebbek, erősebbek, gazdagabbak tőlünk? Valóban lehet rájuk ujjal mutogatni. És ugyan mi alapján megy a válogatás? Mi alapján éljük ezt vagy azt az életet? Nem tudni.

Valóban sok az erőszak a világban. Némelyek támogató és segítő családi légkörben nőnek fel, míg mások a fizikai és érzelmi terror poklában nevelkednek. Mire felnőnek, örökre kivész belőlük az, ami fogékonnyá tenné őket a szeretetre, egyáltalán bármilyen meleg emberi érzelemre, vagy akár arra, hogy becsüljék magukat és törekedjenek a boldogságukra.

Mi alapján megy a válogatás? Nem tudni.

Nem tudjuk, miért születünk ebbe vagy abba a helyzetbe, kapunk ilyen vagy olyan szülőket, társakat, nevelést, társadalmat, háborút vagy békét, gazdagságot vagy szegénységet, szeretetet vagy közönyt. Senki nem tudja a valódi választ erre a kérdésre. Ötletek azok vannak mázsaszám! De tudás nincs.

És, bizony, joggal lehet mutogatni, hogy bezzeg a másiknak mennyivel könnyebb dolga van! És, bizony, joggal lehet sorolni a sérelmeket, mutogatni a sebhelyeket, elsírni liternyi könnyeket és átkozni az Istent vagy a sorsot, amely – egyébként valóban! – megfosztott minket egy csomó lehetőségtől, és adott keretek közé szorította a létezésünket, míg másoknak sokkal több lehetőséget adott.

Igen. Mások okozták a helyzetem. De csak én változtathatok rajta.

Lehet szeretni, vagy nem szeretni, az élet így működik.

Ez volt az első fontos szabály, amit meg kellett értenem. Az élet nem fogja helyrehozni az ellenem elkövetett igazságtalanságokat, mert nincs igazság vagy igazságtalanság. Ez nagyon rossz duma. Soha nem jön el értem a felmentő sereg, nem kapok elégtételt az égből. És a legkevésbé sem lesz jutalma a szenvedéseimnek – azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs, aki megjutalmazzon azért, mert szenvedek.

E világon biztosan. A halál utáni létezés pedig, nem is beszélve a halál utáni jutalomról – valljuk be őszintén: elég bizonytalan perspektíva.

Ebben a földi életben nélkülem nem lesz megváltás.

Itt jön a második szabály, ami az előzőből fakad.

Senki nem fogja megtenni helyettem.

Ha pedig már ezt beláttam azt is be kellett vallanom magamnak (bármennyire nem akartam szembenézni vele), hogy rajtam kívül senkit nem érdekel, hogy érzem magam és mekkora bajban vagyok. Miért is? Vagy azért, mert az a másik, akit érdekelhetne, a saját pöcegödrében lubickol, és nem ér rá még az enyémmel is foglalkozni, vagy egyszerűen azért, mert nem érdekli, hogy mi van velem.

Viszont ha valakit érdekelne is a nyomorom, és minden porcikájáig együtt érezne velem, akkor sem tudna helyettem tenni semmit. A helyzetemen csak én változtathatok. Az élet már csak ilyen.

Egyébként pedig milyen jogon várom el bárkitől is, hogy foglalkozzon velem, ha én magam nem tartom fontosnak az életem?

Úgyhogy abból kellett kiindulnom, hogy rajtam kívül senkit nem érdekel, mi lesz velem. (Már amennyiben engem érdekel, hogy mi lesz velem! Mert természetesen ez sem egyértelmű.) És még csak meg sem sértődhetek ezen a helyzeten!

Ha pedig még lenne is olyan ember a világon, akit érdekelek, ő sem fogja, mert nem tudja megváltoztatni az életem. Nem élhet helyettem senki! Nem vehet levegőt, nem emészthet, nem üríthet, nem beszélhet, nem járhat, nem írhat, ehet és dolgozhat helyettem valaki más.

Amennyiben a megváltás tényleg nem más, mint az embernek az önmagáról és a világról alkotott képének a megváltoztatása, és ezek alapján egy új életvitelhez szükséges más hozzáállás és viselkedés kialakítása, akkor van egy jó (avagy rossz) hírem mindenkinek, aki olvassa ezeket a gondolatokat.

Nem kell hozzá vallás. Nem kell hozzá isten, szentlélek, de még csak ima, meditáció, angyalok kara, szóval semmilyen módszer. A módszer csak figyelemelterelés. Pótcselekvés, mint a cigaretta.

A megváltást akarni kell. Annyira eleged kell, hogy legyen abból, amit csinálsz, hogy tudnod kell: bármit megteszel azért, hogy valami más legyen.

Akkor meghoztad a döntést, és a többi el van intézve. Semmi más nem számít.

Amikor még az Istennel is szembeszállsz a boldogulásodért, amikor nem számít, ki mit mond, gondol, amikor mindenki jobbra megy, de te akkor is balra mész, mert arra akarsz menni, mert arra látod jónak, és bár legyen igazad vagy bukj el, ne számítson a végeredmény. Azért, mert tudod, hogy bármi is lesz a végén, mindaz a tied lesz, csak az a fontos, hogy menj és csináld úgy, ahogyan te jónak látod, hiszen magaddal kell szembenézned a végén…

Akkor még semmi nem dőlt el.

De valami elkezdődött.