Biztos vagyok abban, hogy nem csak engem érintett meg annak idején a Harcosok Klubja c. film mondanivalója. A puszta erőszakosságon túl ez a film ugyanis igen komoly problémákat feszegetett a maga nyers, éppen ezért őszinte módján. Úgy hiszem, hogy valahol egy generációba égett bele a „Amit birtokolsz az birtokba vesz. Nem a hitelkártyád vagy. Nem a kocsid vagy” üzenete – még akkor is, ha nem gondoltuk végig. A könyv – és a belőle készült film – a nyugati civilizáció morális, intellektuális és szociális válságára hívta fel a figyelmet – a belső tartalom nélküli, puszta látszatvilágra, az ebből eredő frusztrációra, és megoldást is kínált rá a maga érdekes módján: az anarchiát, az erőszakot, a külső kontrollon való teljes felülkerekedést.

Ez a zseniális alkotás azonban a problémának csak a felszínét súrolta. Nem kárhoztatom érte az írót, hiszen megvolt vele a maga célja, amit nyilván el is ért.

A következő ugyanis már csak a felvetett helyzet továbbgondolása.

A babgulyás bölcselet című könyvemben már írtam arról, hogy a nagy eszmerendszerek – és az emberek – egyik alapvető problémája szerintem abból fakad, hogy van egy embereszményük, amit igazabbnak hisznek az ember saját valóságánál, ezért mindig megpróbálják rászabni az embert az elképzelésre. Több ezer évre visszanyúló törekvésük eredménytelensége felhívja a figyelmet arra, hogy a cél, legyen bármily nemes, elérhetetlennek tűnik, és ettől kezdve minden meddő igyekezetük hiábavaló erő- és időpocsékolás.

De nem csupán az eszméknek van emberképük. Minden embernek van embereszménye, emberképe. Sőt, ezen túl, nem csupán képünk van, hanem ítéletet is alkotunk hozzá. Mércét, mértéket, amihez mérjük az embert, és amiben vagy „könnyűnek találtatott”, vagy átment a rostán.

Ezt az eszményt, ezt a képet nagyon komolyan vesszük. Annyira komolyan, hogy végső soron el is hisszük. És mivel elhittük magunkról, ennek megfelelően éljük az életünket.

Ezek a képek azonban nem mi vagyunk.

Nagyon könnyen azonosulunk különféle dolgokkal. A legegyszerűbb módja ennek a testünkkel való azonosulásunk. Nagyon szívesen és könnyen azonosulunk azonban gondolatokkal és érzelmekkel is. Annyiszor gondolunk valamire, annyiszor érezzük vagy tesszük ugyanazt, hogy a végén már teljesen elhisszük azt, amit gondolunk, érzünk, hiszünk. Sőt, nem csak hiszünk benne, hanem azt is elhisszük, hogy csak így tudunk gondolkodni, érezni és cselekedni... Végül pedig csak így lehet gondolkodni, érezni és tenni. Aki nem így tesz, az nyilvánvalóan hülye.

Ebből alakul ki aztán a magamról és a világról alkotott belső képem.

Ez azonban hatalmas tévedésen alapul.

Az ember fejében milliónyi gondolat kering. Aki megfigyelte már a gondolatai árját, az észrevehette, hogy a gondolkozás pillanatnyi, cikázó ciklonra hasonlít. Ugyanilyen az érzelmek vihara is: minden pillanatban bennünk van valamennyi érzelem, és végtelen számú érzelmi változáson megyünk át akár egy perc alatt is. Az ember érzés- és gondolatvilága a legkevésbé sem stabil, sőt, ellenkezőleg, a folyamatos mozgás állapotában van.

Ugyanígy a testünk sem adott. Folyamatosan változik. Sejtek halnak el és születnek újjá, a szerveink dolgoznak, a szervezetünk küzd az életben maradásért, és közben folyamatosan öregszik, hal el, vagyis változik... Mint bármi más.

Nos, ebben a számolhatatlan lehetőséggel bíró rendszerben kiválasztunk néhány gondolatot, érzelmet és cselekedetet, és ezt ismételjük napokon, éveken, évtizedeken keresztül. Egészen egyszerűen azért, mert azt hisszük, hogy ez vagyunk. De ez csak azért van, mert azt hisszük, hogy ez vagyunk.

Egészen addig én is a gondolataimban, az érzelmeimben és a testemben hittem, amíg el nem tudtam távolodni a saját gondolataimtól, érzelmeimtől és a testemtől, és rá nem ébredtem arra, hogy több vagyok tőlük.

Nem a gondolataim vagyok. Nem az érzelmeim vagyok. Nem a tetteim vagyok. Nem a testem vagyok. Alkotóelemei ugyan a létezésemnek és az életemnek, de nem az urai. Ahogyan a téglákból áll a ház, de nem a tégla a ház.

Van ott még valaki, aki nézi a gondolatokat, az érzelmeket, a cselekvést.

Van valaki a függöny mögött, aki a Semmiből köszön nekünk.