Több mint három évvel ezelőtt az éveken keresztül tartó erkölcsi, anyagi és szellemi züllés szakadékának mélyére kerültem. Addig csak folyamatos mélyrepülés, kétségbeesett zuhanás, visszhangtalan sikoly és kimondatlan káromkodás volt az életem. Maga a megtestesült értelmetlenség, a kínzó hiábavalóság, ami kölyökkorom óta kísértett, s amit vittem magammal, mint levakarhatatlan részeget a szombat éjszakában.

Magától nem kopott le, elzavarni nem volt erőm.

Sok tényező játszott szerepet abban, hogy elérkeztem életem mélypontjához, mégis egy dolgon múlott, úgy hiszem. Máig fel tudom idézni azt az ébredést, azt a kínzó sóhajt, azt a kényszeredett vágyat, ami egyetlen kimondatlan gondolatban öltött formát és ordított bennem:

„Elegem van a zuhanásból! Csapódjak már be! Legyen már vége!”

És vége lett. Becsapódtam.

Ezen a reggelen már annyira fájt az ugyanaz, hogy valahogyan mindenféleképpen véget akartam vetni neki. Elegem lett a zuhanásból és abból a félelmemből, hogy mi lesz velem, ha padlót fogok. Már én kívántam azt, hogy csapódjak be.

Ekkor becsapódtam. Véget ért a zuhanás.

Két nap alatt kétszer álmodtam azt, hogy lezuhantam valahonnan, minden csontom összetört… és túléltem.

Ilyen a megérkezés. Mindenképpen összetörsz.

Aztán vagy meghalsz, vagy nem.

De miért is zuhantam?

Soha nem volt egy stabil dolog sem az életemben. Nem volt senki és semmi, akiben vagy amiben maradéktalanul bíztam, akibe/amibe kapaszkodhattam volna. Nem volt pénzem. Nem volt dicső önképem. Ekkoriban már szellemi magasságaim sem voltak, mint hajdanán. Nem voltak isteneim, nem voltak eszményképeim, nem volt nőm, akit imádhattam, mesterem, akit istenítettem volna. Eltelt életem fiatalabb (sokak szerint jobbik) fele, és harmincegy évesen ott tartottam, hogy nem volt semmim és nem volt senkim.

Talán ideje lett volna feladni. Hiszen mit akarok már harmincegy évesen? Ha idáig nem sikerült, miért hiszem azt, hogy ezután sikerülni fog?

A feladással csak egy baj volt. Jobban féltem a becsapódástól, mint a zuhanástól. Számomra maga volt a halál, a végső megsemmisülés.

Nos, a félelmem végül nem igazolódott be. A becsapódással nem haltam meg, csak lett egy biztos pont az életemben. Az alja. Onnan már nem zuhantam tovább.

Úgy voltam vele, hogy ha már megtörtént az elképzelhető legrosszabb, akkor akár tovább is mehetek.

A mélypont soha nem garancia arra, hogy fel fogsz állni. Csak esély arra, hogy felemelkedhetsz, ha bele tudsz kapaszkodni a padlóba, a semmibe. A padló alá ugyanis már nem lehet zuhanni.

Van olyan ember, aki itt vet véget az életének.

Hiszen már oly mindegy!

És van olyan, aki itt kezdi el a sajátját.

Hiszen már oly mindegy!

Csak a döntés nem mindegy.