Élt egyszer egy gazdag ember. Mindene megvolt, amiről ember csak álmodhatott, mégis egyetlen tárgyat szeretett és dédelgetett: egy drága, remekmívű, finom kidolgozású vázát.

Annyira szerette, hogy a szeretete végül félelembe és féltésbe csapott át. Külön szobában rejtegette, ahová csak ő léphetett be. A szobában külön szekrénybe dugta, amihez csak neki volt kulcsa. Mindenki elől elzárva, elrejtve dugdosta. Minden reggel, amikor felkelt, első útja a vázához vezetett. Remegő kézzel nyitotta ki az ajtót, és robajló szívvel fordította el a kulcsot a szekrény zárjában, mígnem az öröm és megkönnyebbülés kiáltása szakadt fel belőle, amikor meglátta élete kincsét épen, egy darabban. Mondogatta is magának sokszor, hogy nem élné túl, ha elveszne, ne adj isten, eltörne a drága kincs!

Lehetne még csűrni-csavarni a szót, színezni a történetet az unásig, úgyis sejti mindenki, mi a vége.

A váza egyszer kicsúszott az emberünk kezéből. Darabokra tört a padlón, olyan apró darabokra, hogy azt sem isten, sem ember nem tudta többé összeilleszteni.

És akkor…

A történetnek kétféle befejezése van. Az egyik változat szerint emberünk, aki egyébként ezer hasonló vázát vehetett volna még, annyi pénze volt, véget vetett az életének, amiért élete értelme, szívének egyetlen öröme, drága kincse megsemmisült.

A másik verzió szerint az ember a váza széttörésének pillanatában rádöbbent két igazságra.

Az egyik: bármilyen nevetségesen is hangzik, éveken keresztül a váza rabszolgája volt.

A másik: van élet a váza után is.

Végül mindegy, melyik utat választotta, az emberünk élete alapjaiban változott meg.

Visszagondolva az első harminckét évemre olyannak tűnik az egész, mintha a becsapódás előtt nem éltem volna igazán. Éldegéltem ugyan: megvoltak a napjaim, a gondjaim ugyanúgy, mint ma. Mégis, hiányzott belőle valami, hiányzott az életemből, belőlem valami, amit a becsapódás hozott el az életembe.

Fontossá váltam.

Többé nem a gondolataim, nem a vágyaim, nem az igazam, nem a haragom, nem az elképzeléseim, nem az akaratom volt a fontos…

Hanem ÉN.

A becsapódásomat követően kétszer zuhantam le az álmaimban úgy, hogy minden csontom ripityára tört. Szerencsém volt, hogy valójában nem a testem tört darabokra. Abban is biztos vagyok, hogy nem a lelkem, legyen bármi is a léleknek nevezett ismeretlen valami.

Mi tört vajon szét bennem? A válasz egyszerű: a vázám.

A szakadék alján nem a testem és nem a lelkem, hanem a nagy életigazságaim: a világképem és az önképem törtek darabokra. Ennek ellenére életben maradtam. Nem ugrottam az elveszett ideálok után, nem döftem kést a szívembe, nem roppantam össze, nem szállíttattam magam pszichiátriára. Pedig megtehettem volna. Bármelyik út könnyebb lett volna, mint az, amin ma járok.

Egyetlen oka van annak, hogy ma itt vagyok: az, hogy én törtem szét a vázát.

Én zúztam darabokra azt a tükörképet, aminek köszönhetően gyáván, felelőtlenül, öngyűlöletben égve és kételyek között őrlődve éltem az életem. Azzal a vágyammal, hogy csapódjak végre talajnak, lesz, ami lesz, életem első bátor döntését hoztam meg, aminek meg is lett a következménye. Életemben először ugrottam ugyanis behunyt szemmel, vállalva a következményeket, a sikert és a kudarcot is.

Bizonytalan, döntésképtelen lényként meghoztam az első döntésemet.

Lent voltam a szakadék alján, de legalább már nyitva volt a szemem. Tudtam, hogy hol vagyok, tudtam, hogy én juttattam magam oda. Éppen ezért már nem üldözhetett lehetséges következményként. Megtörtént.

A kocka el volt vetve, és bármilyen számot kipörgethetett.

De legalább már forgott.